Életed végén lásd hogy valójában ki vagy,
Még akkor is ha emlékezeted néha kihagy.
Éleszd fel a benned rejlő összes álmot,
Így értheted meg az egész világot!

Gyermekként életed tavaszán állva,
Éltél boldogan csodákra várva.
Mosolyod arcodon szüntelen ragyogott,
Még akkor is ha a világ magadra hagyott.

Ifjúként lépsz be a vakító nyárba,
A szűnni nem akaró perzselő vágyba.
Szerelem melege borítja be tested,
Ezzel akkori léted színesre fested.

De sajnos kialszik a tűz az őszhöz érve,
Semmit sem kapsz többé, legfeljebb kérve.
Vakító nyárból lassan esős ősz vált,
Gyönyörű hajadra fehér köd szállt.

Idős emberként életed telét töltve,
Ültesd az unokád gyengéden ölbe.
Meséld el neki mi volt oly rég veled,
Lássa azt hogy szemed közben nevet.

Minden hajnalt idővel alkonyat temet,
Az életnek sajnos nem mondhatsz nemet.
Fogd fel az egészet úgy mint egy tündérálom,
Te legyél a legboldogabb a világon!