Nohát egyes embereknek olyan természete van, hogy...! Ám én most nem az ő természetükről akarok írni, hanem a Természetről, amelyről Petőfi is énekelt, soraiba még egy kis e-hangos nyelvtörőt is belerejtvén:

"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy Te! mentül inkább hallgatsz,
annál többet, annál szebbet mondasz."

Ebben van ám ráció, náció! Gondolják csak el: hány képviselő beszél, oszt' legtöbbje mentül inkább nem hallgat, annál kevesebbet mond. Már a szépségről nem is teszek említést... Tanulniuk kellene a Természettől!
Én olykor kimegyek a Természetbe. Feleségemtől búcsúzom, kicsit buszozom, és már ott is vagyok, erdő-mező közepén. Leheveredem a fűbe.
A fű - romantikus költők szerint - selymes. Érdekes, ezt a füvet én inkább hol szúrósnak, hol csiklandozónak érzem. Ezek szerint én realista vagyok. Azt nem tudom, hogy szocialista realista-e, de, visszaemlékezvén gyermek- és ifjúkoromra, remélem, annak találnak, mert az nagyobb dicsőség. Vagy az volt akkor, de hát minden dicsőség múlandó.
A fű - melybe, vigyázatlanságból, űrruha nélkül heveredtem le - nem csak szúrós, hanem, mint kiderül, hangyás is. A hangya dolgos állatka, nem úgy, mint a délamerikai lajhár, amelyik csak ott lóg a fán, pedig fel sem akasztották. A hangyákat szeretem, de nem nyakamon és lábamon, ráadásul csípnek is egy picit, hangyasavat fecskendezvén a bőrbe /legalábbis így olvastam, de azt, hogy csípnek, tapasztaltam/. Ilyenkor viszont segíthet - a történelem! A hangyákat kitelepítem, ez a kollektív büntetés igazságtalan volt a második világháború után, de most, e kollektíven csípő hangyákat illetően, igazságos.
Körben hegyek. A hegyeket Petőfi "tán csodálta, ámde nem szerette". Én szeretem őket, ők is a Természet részei, és oly megnyugtatóan hallgatnak! Persze, az emberben feltámadhat a gyanú, hiszen Kismagyarországon vagyunk: miért, miről hallgatnak ezek a Hungarian hegyek? No ezt nem érek rá kideríteni, foglalkozzanak ezzel az új három per hármas, vagy mittudoménhányas titkosügynökök!
Züm-züm. Hüm-hüm. A Társadalom, sandaranda tetteivel, már sokszor tett bogarat a fülembe, - de most a Természet is?! Kiveszem fülemből a bogarat. Igazoltatom. Kiderül: nem fülbemászó, mivel az nem is bogár, így tehát jogtalanul mászott fülbe. Ilyen jogtalanságot ebben a nagy Természetjogállamban, természetesen, nem lehet szó nélkül hagyni. A bogarat - lenge zöld ruhájában, kéteskék foglalkozásával - áttelepítem egy hétpettyes katicához, rombolja inkább utóbbi leányerkölcsét, mintsem az én fülemben barlangozzon.
No most minden jól van már, azaz majdnem. Három barna sáska ugyanis, népes rokonságával együtt, nagyon ugrál. Egyikük beleugrott az icetí-be! Ice ki innen, komám, ne tiblábolj-téblábolj jeges teámban, mert lecsúszol a torkomon! Hű! Az angyalát! Nem sáskaszeretőd csúszott le az előbb a torkomon?! Sebaj, vigasztalódj: "Gombház, ha leszakad, lesz más...!"
Hát van szebb ennél a gyönyörű Természetnél?! Inspirálja az embert, még azt is, akiben nincs spirál in. Már úgy értem: írásra ösztönöz. Közel vagyok hozzá, hogy írjak a feleségemnek: jöjjön értem az ótómobillal. Ám egy férfinek legyen önérzete, különösen, ha elvált feleségétől - néhány órára. Mobiltelefonom utálom, mindig otthon hagyom, így csak levelet írhatok a nejnek. "S ahol jön, / Ahol jön / Egy fekete holló; / Hunyadi / Paizsán / Ül ahhoz hasonló." Jönni jön, de nem, nem írok. Egy férfi legyen önérzetes.
Ámbátor...nejem természete, be kell látnom, jobb, mint a Természet természete. Ő nem hangyázik, nem fülbebogarazik /csak fülbebeszél/, és tövise sincs, mint ennek a krisztustövisnek, amelyik most megszúrt, a...!
Hüm-hüm. Ha már az ember kitette magát ide, a Természetbe, valami szép verset kellene írni róla. Valami maradandót. Az sem marad meg ugyan, hiszen Petőfi versein is csak röhög a mai iskolásnebuló, no de mégis... Ha felnőtt-vers nem megy, legyen gyerekvers, az megy, ha az ember kicsit megtaszítja a tollat. Nocsak, már itt is van:

Fűzfa, meg fű.
Meleg van. Pfű!
Fülben bogár?
Kifele már!

Kis hangyahad...
Bőröm! Azt hagyd!
Tövises lét.
Az ördögét!

Ótómobil zaja. Belémótódik a remény, hogy nejem az. Egy vátesz veszett el bennem, de most majd ez a vátesz megkerül, és esz. Tényleg nejem jön. Hiányolt.
Ó, a Nej! Az Fej! Persze, egy-két hétig még elhevertem volna itt a fűben, megértem, hogy a hangyáknak is kell valamit enni, meg azután lerágott csontvázamért is adott volna valamit az Anatómiai Intézet. Petőfi? Az szerethette a Természetet, különösen mézeshetei alatt, kastélyablakból, amikor még zöldelt a nyárfa az ablak előtt...
Na és? Én is kinézhetek a Természetre, amikor még hölgyez a tölgy az ablak előtt, vagy tölgyez a hölgy... Feleségem meg hoz feketekávét, tejszínhabbal... Igaz, én nem molesztálom őt olyan hülyeségekkel, hogy "tetemimre könnyezve fog-e szemfödelet borítani", valamint mit csinál majd az özvegyi fátyollal...