Ínséges idők voltak a második világháború utolsó éveiben, különösen ott, ahol gyermekéveimet töltöttem. Háború befejeztével sem sokat javult a helyzet. A városokban sokan éheztek. A pénznek nem nagy értéke volt. Az élelmiszerboltokban üresek voltak a polcok, a piacon nem pénzzel fizetett anyukám, hanem az otthoni tárgyakat, konyhai felszerelést, ágyneműket vitte el, és csirkével, túróval vagy más élelmiszerrel tért haza. Mi éhes gyerekek alig bírtuk kivárni, hogy elkészüljön az ízletes eledel. Anyukám csodálatos háziasszony volt. A semmiből is finom dolgokat tudott varázsolni. Apám pedig kijárt a közeli falvakba, napszámos munkákat vállalt, így ő is hozott mindig valamiféle élelmet, olyan is volt, hogy kalács került az asztalra. Nem dúskáltunk a bőségben, de szorgos szüleinknek köszönhetően nem éheztünk. Még a szomszéd gyerekeit is asztalhoz invitálta édesanyám, ha átjöttek játszani.
Én voltam a legkisebb gyerek a családban, így nekem igyekezett mindenki a családban kedvezni valamivel. Akkoriban nem voltak drága játékaink, legtöbbnyire saját készítésű babákkal, nagypapa által faragott játékokkal szórakoztunk. TV sem volt még akkor, de csodálatosan eltöltöttük az időt, aludni nem szívesen mentünk időben. "Anya, anya, hadd játszunk még fél órácskát! - könyörögtünk. Mert mindig volt más tervünk is. Szerettem ücsörögni az ablak előtt és figyelni, mi történik az utcán.
Egyszer történt valami, ami kis dolognak tűnhet, azonban kihatással lett a további életemre. Hiszen még most is, több mint 60 év elteltével, fel tudom idézni azokat az érzéseket, amelyeket a következő eset váltott ki bennem.
Az történt, hogy apukám egyszer hazajött és átadott nekem egy ajándékot. Ez egy kis galamb volt. Kalitkát is áthozott neki a szomszédból. Az én kis életem azonnal megváltozott. A galambommal keltem, vele is feküdtem. Az olyan galamb volt, hogy ha a szemembe nézett, értette, mire gondolok. Én mindent elmondhattam neki, a madárkám megértette és még bólogatott is. Neki adtam titokban minden finom falatot. Más semmi ezentúl nem létezett számomra. A gyerekekhez is rábeszéléssel mentem le az udvarra. De siettem vissza a galambocskámhoz. Etettem. Nagyon szerettem őt, ő is engem.
Jól tartottam őt. Vesztemre, vesztére. Felhizlaltam. Gyönyörű volt. Puszilgattam, becézgettem. Egy este szokásomnak híven elbúcsúztam tőle, aludni mentem. Szépeket álmodhattam, talán mélyen aludtam, mert nem hallottam semmit abból, ami a főzőfülkében történt. Azt a csodálatos, varázslatos szemű galambocskámat meggyilkolták, feldarabolták ahhoz, hogy a következő napon az én születésnapomon elkészüljön a finom galambleves ízletes grízgaluskával.
Anyukám, meg mindenki igyekezett boldog születésnapot rendezni nekem, azonban a sírásomat sokáig nem tudta leállítani senki. Ültem az asztalnál, ettem a finom levest, és a könnyeim potyogtak, potyogtak a levesbe... Álmaimban sokszor láttam még az én galambocskámat. Sokáig hittem, hogy figyel engem oda fentről. Mert ő volt a leghűségesebb barátom.