1964. Egy hideg decemberi reggelen történt. Bőven havazott. Az emberek nem győzték eltakarítani a havat. Mindenki sietett valahová, ki az iskolába, ki a munkahelyére. Óvatosan kellett lépkedni, mert a járda is nagyon síkos volt. Egy fiatalasszony a kislányával át akart menni a túloldalra. Lelépett a járdáról és máris nagyot zuhant, magával rántva a kislányt is. A kislány felállt és próbálta felállítani az anyját is, de az csak jajgatott. Felnőttek is kisérleteztek ezzel,de láthatóan az asszonynak komoly fájdalmai voltak, legkisebb elmozdításra is felsírt. A kislány állt melette és zokogott. Valaki már telefonált mentőért. Egy idős néni próbálta vigasztalni a kislányt, de az csak hangosan sírt és mondogatta: "Anyu, állj fel, menjünk!" És meglátott egy 10 év körüli kisfiút, aki közeledett feléje. A fiúnak hullámos sötét haja, nagy és barna szemei voltak, azokból mély együttérzés sugárzott. A kisfiút láthatóan megrázta az eset, odament a kislányhoz, megfogta a kis hideg kezét. "Ne sírjál, kislány". Az abba is hagyta a sírást. "Add ide a másik kezedet is, megmelegítem." A kislány szótfogadóan átnyújtotta a másik kezét is. És megérezte azt a melegséget, amely sugárzott a fiúcska szemeiből, kezeiből. Nem sokáig tartott ez, mert jött a mentőautó és a balesetet szenvedő asszonyt a kislányával együtt kórházba szállították. A kislány még egy pillantást vetett a fiúcskára, aki távozott a helyszínről egy felnőttel. A kisleány emlékezetébe örökre bevésődött a legényke varázslatos szempárjának tekintete. Később többször is felidézte ezt, és ahogy időben távolodott az esettől, annál több mesés tulajdonsággal ruházta fel az ismeretlen ifjút.
Évek teltek el,de Mártika nem felejtette el a fiatalembert, akinek arcvonásait ismeretlen emberekben próbálta felfedezni. 8. osztály elvégzése után egy másik városban lett középiskolás. Egyszer a barátnőivel klubdélutánra készütek menni. Útközben vidáman csevegtek, hangosan nevetgéltek. Előttük két fiatalember lépkedett, az egyik hátranézett a lányok hangos nevetésére, és ... Márti szíve nagyot dobbant: ez Ő volt! Megismerte. úgyanaz az arc, nézés, csak rövidebb hullámos haj. Régebben a sapka alol lógott ki a hosszú haja, most sapka nélkül volt a fiatalember. A két fiú színtén a Művelődési Központba tartott. A gazdag program között táncmulatság is szerepelt. Mikor kihírdették a "hölgyválaszt", Mártika habozás nélkül cselekedett. Miklós nem ismerte meg őt, de arra az esetre emlékezett, mikor egy asszony az utcán balesetet szenvedett, és az anyuka mellett zokogott egy szép kislány, akit akkor megsajnált. A klubdélután után Miklós hazakisérte Mártit. Volt miről beszélgetniük, örültek egymásnak, a találkozásnak. Később is sokat találkoztak. Lassan, lassan érzelmeik is elmélyültek.
Telt az idő, és Miklós mind gyakrabban kérte Mártit, hogy pihenjenek a padon. A sportolást a fiú idővel abbahagyta. Egyszer megbotlott, és csak Márti segítségével bírt felállni. Járása esetlenné vált. A séták elmaradtak, Miklós hamarosan kerekesszékbe került. A kezeit is nehezen tudta mozgatni. A diagnózis ijesztő volt: izomsorvadás. Márti szeme előtt zajlott le a rohamos mozgásképtelenné válás. Gyötrelmes időszak volt ez. A szülői ellenzés ellenére Márti abbahagyta az iskolai tanulmányait, feleségül ment Miklóshoz, hozzáköltözött és a férje utolsó leheletéig ápolta, gondozta a beteget. Akkor is fogta Miklós erőtlen kezeit, mikor utolsó jeleit közvetitették felé nagy sötét szemei, mert beszélni már nem tudott. Márti úgy fogta kezeit, mint Miklós valamikor fogta ott az utcán a kétségbeesett kislány hideg kezecskéit.