szobrokba bújok..
ott elrejthetem a könnyeket
a rétegek redői közt, és
szurokkal tömhetem meg gyomrom,
belül, mintha nem is ott lenne lelkem. ott
az arcai is mások a szomorúságnak
mind egyformák, és csörömpölve
szakadnak ki a lebegő
gurgulázó tévhitből:
mindenki lehet boldog egyszer.!
a kültériek csak várnák hogy
végleg felszárítsák az infravörös
nyelvek, végigpuhatolva mindazt, amit látnak
de legbelül, az erek mögött
ott gubbaszt egy kifacsart szerv
- mama, vigyük haza!
- nem kisfiam, nem lehet. az már
réges rég elfonnyadt helyén
vagy valaki elvitte.
(valaki, akinek nagyobb szüksége volt rá..)