Egy fiú ül a parton,
olyan alkonyat tájt,
remélve,hogy feltűnik éppen,
kit már régóta várt.

Leereszkedik a köd
az alkonyattal,
az éjszaka eljöttével
véget ér a nappal.

Várt rá minden éjjel,
de még nem látta soha,
ki eljön a holdfénnyel,
csak a legendákból hallott róla.

Az égbolt még ezernyi színben tündököl,
a fiú szemei ragyognak.
Az óceán vizére a hold fénye vetül,
tekintetével jelzi vágyait a csillagoknak.

Szemei fürkészve kémlelik a tájat,
hátha előtűnik ő.
Keresik,kutatják az éjféli árnyat,
a sötétség pedig egyre nő.

Fekete haja beleolvad az éjbe,
rávetül a csillagok s a hold sugara,
hófehér ruhája feltűnik a fénybe,
ő a mindenség leggyönyörűbb angyala.

A fiú ül mozdulatlan.
Az idő telik,a pirkadat jő,
szemei nem hisznek az árnyalakban,
az ifjú fantáziája újabb álmokat sző.

A lány is csak álom volt,
a képzelete szüleménye,
hogy álmában fölé hajolt,
a világ legszebb tüneménye.

Mindig is legenda lesz csupán,
mely tovább él,
de a fiú várja alkonyat után
örökké a szirteknél.