Vilmoskörtey Kelemen kisvállalkozónak álcázott nagyvállalkozó nem volt lelkiismeret nélküli ember. Sőt! Nagyon jól ismerte saját lelkét, ezért nem is azt mutogatta, ha lehetett, hanem egy másikat, melyet licencelt, egyúttal, persze, gondosan elszámoltatott könyvelőjével. Könyvelője nem ellenezte, mivel nem a vilmoskörtey valóság regényét írta számlakönyveibe, hanem a gyerekesen móraferences Csilicsali Csalavári Csalavér vállalkozói változatát.
Jól együttműködtek. A könyvelő könyvelt, Kelemen pedig könnytelt arccal magyarázta hajléktalan szegénységét az Adóhivatalnak. Az Adóhivatal közben ábrándosan gondolt szép szeretőjére, a teltidomú kis naivkára, a magyarul franciázó Hiszi-a-Piszire, - és mindenre rábólintott.
Kétségtelen azonban, hogy egy vállalkozó sem bánkódhat örökké, így, az adóhivatali tárgyalások után, Kelemen, belső buliján, ahová csak saját igazi lelkét hívta meg, az adóhatóságot nem, jókorákat röhögött utóbbi szerv bizonyos szerveinek hiányán. Ne vessük meg érte ezt az ügyes Hungarian kártyavetőt! Jó dolog egy kis vidámságot látni ebben az egyre szomorúbb országban.
Tovább folyt a víz, le a Dunán /de azért maradt elég a tökfödők alatt!/. Egy dögmeleg nyári napon feléledt a gyanú egy Hungarian pénzügyminiszterben, a tévében, hogy az a sok vállalkozó, aki évről-évre csak negatív egyesúlyi mérleget mutat ki, fitogtatván ágrólszakadt szegénységét, talán-talán mégsem annyira becsületes, mint Hófehérke vagy Hamupipőke, vagy esetleg más, túlságosan is idealizált mesehős. Csoda volt ez az éledező gyanú, nagyobb csoda, mint a megboldogult pápa kilenc csodája, de azért mégiscsak ott volt, nyári dögmelegben, Hungarian tévében! Vagy inkább csak délibáb volt?!
Nem kellenek e kis országnak déli bábok, van itt elég báb, reggel is, délelőtt is, délután is, nem is beszélve sötét estékről, valamint fekete macska-éjjelekről! Vilmoskörtey Kelemen mégis nyugtalankodni kezdett: már a pénzügyminiszter is okosodik Hungaryban? Ma okosodik, holnap, lehet, okoskodik. Hívatta hát könyvelőjét, vagyis könyvelő művészbűvészét. Mondá neki: "Vigyázón menjünk, csak mindig becsületesen, az egyenes úton!"
A könyvelő értette a Hungarian nyelvet, tudta, az egyenes itt görbét jelent, a becsületesen azt, hogy jól fel kell becsülni a terepszakaszokat, vagyis hogy melyik gödröt, meg szájat mivel kell betömni, a vigyázás pedig azt: vigyázni kell arra, amit megszereztek. Kelemen jónak láttta szépirodalmi műveltségét is megcsillogtatni, amely igen mély volt, legalábbis egy Hungarian vállalkozó számára, akár három-négy, önmagában-kiragadottan semmitmondó verssorra is kiterjedt, ezért hozzátette, Adytól, de adóra gondolván: "Őrzők, vigyázzatok a strázsán...". A könyvelő, valamint a kancsal segédkönyvelő, rábólintott, rákacsintott.
Vilmoskörtey Kelemen alapossága ezzel nem elégedett meg, tudta: sok van az ő szegény vajkörtei fején, jut abból a füle mögé is! A templom felé vett irányt, hogy magasabb, égi hatalmak segítségét is kérje mai fácánsültje holnapi biztosításához. A templom előtt azonban eszébe jutott néhány más bokros teendője, ezért az ott üldögélő koldus markába nyomott egy madaras ötvenforintost, és megkérte: mondjon el három imát a lelkiüdvéért, mint kívánságközvetítő. Ezt követően hazament, elbocsátotta feleségét, és két neveletlen gyermekét, ő maga pedig elhatározta: ezentúl istenfélő remete lesz. Autóba ült és elszáguldott Csöcsöscsöpikéhez, szeretőjéhez, Bakonybetyárgyöpösre. Igaza volt, ott is lehet istenfélni, - miért is ne lehetne?!
Az már részletkérdés, hogy lelkiismerete mit mondott neki Bakonybetyárgyöpösön, fehéret színlelő feketén. Az sem tartozik szorosan ide, hogy ott nem az Isten, hanem hatalmasabb úr: az Ördög látogatta meg. Utóbbiban talán része volt a fentebb említett koldusnak is, aki a madaras ezüst ötvenforintosért, a magyar igazságnak megfelelően, ráadást is adott imából, eredeti Hungarian nyelvjárással.
Különben, szerintem, Vilmoskörtey Kelemen feleslegesen nyugtalankodott. Nem ismerte eléggé sem a Hungarian Főhivatalt, sem a Hungarian pénzügyminiszter-misztereket, sem azt a közéletet, amelynek, a Nagy Költő, Ady Endre szerint, Mohács kell:

"Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk."

Különben, Bandikám, erről jut eszembe: hidd el, nem az a vég riasztó, hanem az, amit Lucifer puciferkedik oda igazságként! Mármint a Madách-i műben:

" Ah vége, vége: mily badar beszéd!
Hiszen minden perc nem vég s kezdet is?"

Tudod, Bandikám, a véget, ott egye meg a fene, még csak kibírnánk! Hanem ezek az átokverte, újnak hazudott régi kezdetek...