3.
Másnap aztán Irma segítségével kijutottam a tetőre. A langymeleg áprilisi nap, jólesően melengette kifehéredett bőrömet. Hasravágva magamat, kispárnámat fejem alá gyűrve élveztem a tavaszi nap első sugarait. Egy idő után elunva a hasalást, hátamra fordultam és szemeimet résnyire kinyitogatva szempilláim résein át, incselkedtem a pajkos napsugarakkal, a kék levegőégen úszó bárányfelhőkkel. Elgyönyörködtem, a pillanatok alatt képződő újabbnál újabb alakot öltő képződményekben. Imigyen játszadoztam a nappal, felhőkkel, és a pajkos szellővel, amikor figyelő tekintet éreztem bőrömön.
Óvatosan, hogy zajt ne üssek, hátamra hengeredtem és csodálkozó tekintetem egy újabb macskaszempárral találkozott. A szemek gazdája, egy hatalmas tigrismacska kuporgott a tetőpárkányon. Tekintetünk találkozott, majd a macska unottan hátat fordított és folytatta ő is a napozást.
– Szép, kövér macska jegyeztem, meg magamban, és napirendre tértem a macska felett. Felültem, elővettem könyvemet, s hátamat a kéménynek támasztva olvasni kezdtem. Kis idő múlva újabb rám szegeződő tekintet éreztem bőrömön. Figyelnek. Hirtelen jobbra néztem-semmi. Aztán balra és ekkor tekintetem két figyelő szempárral találkozott.A párkányon most már két macska ült: Tigúr és Bella. Ültek és figyeltek.
– Fene a jó dolgotokat, mit kóstolgattok ti engemet?–dohogtam magamban.
– Játszani akarunk! –küldék felém válaszukat a macskaszemek.
– Cicc!–suttogtam feléjük, nehogy hangommal elriasszam őket. Bella az ismerős hang hallatára felemelkedett és farkát győzelmi zászlóként meglengette felém.Tigur nem mozdult, még várt. Továbbra is sztoikus nyugalommal figyelte ezt a liezont közöttünk. Nem akart beavatkozni kettőnk dolgába.–Bella!–turbékoltam a macskalánynak, mint egy szerelmes vadgerlice.A macska vette az adást és könnyed léptekkel végigszaladva a párkányon hirtelen megállt velem szemben, és kíváncsian tekintgetett felém.
– Mit akarsz tőlem?-kérdezte tekintete.
– Gyere, kiscicám!–
Hívogattam, és guggolásba helyezkedtem. A macska erre leugorva a párkányról óvatosan egyensúlyozva átlépett a mellvédre és onnan tekintgetett le az iszonytató mélységbe. Hozzáléptem, s lenéztem én is. A nyitott ablakban megláttam Irmát. Vasalással foglalatoskodott. Az ablakpárkányon kalitkában két óriáspapagáj rikácsolt, miközben vadul köpködték ki a lehántott kendermagokat. Most már megértettem a macskák viselkedését.
– Engedélyt kértél a mamától, kis huncut?–veregettem meg a kézhátamhoz dörgölődző macska horpaszát, amit az, heves dorombolással reagált le, majd felugrott vállaimra. Ekkor nézett fel Irma.
– Bella, te szégyentelen, már megint udvaroltatsz magadnak! – recsegte felénk Irma agyoncigarettázott reszelős hangján.
– Csókolom, Irmuska!
– Jó napot szomszédúr! Látom, már fenn van. Szerencséje, hogy nyitva felejtettem az ajtót. Délelőtt el voltam az orvosnál. Sokat kelletet várni! Jaj mindig ez a várakozás! Nem szeretek hiába várakozni, pocsékolni a drága időt. – Mit mondanak a doktorok, Irmuska?–kíváncsiskodtam.–Semmi bajom, mehetek vissza dolgozni. Lejárt a betegszabadság!
– Hálistennek, ennek csak örülni lehet.–adtam alá a szót.–a vérnyomással hogy állunk?
–Száznyolcvan per százhúsz. Újfajta gyógyszert írt ki: Dopegitet. Azt mondta ez olyan erős, mint egy lórúgás. Pihenjen Irmuska, pihenjen… mondogatta, csak azt nem tette hozzá, hogy s mint lehetne pihenni ebben a mai rohanó világban. Összekapom magamat és megyek fel mindjárt én is magukhoz. Vigyek fel vizet?–Azt megköszönném–mondtam és vállaimon az egyensúlyozgató Bellával Tigúrhoz léptem .A macska bizalmatlanul elfutott előlem. Bella leugorva vállaimról, uzsgyi utána!
– Nem baj, nem érdekeltek!– dohogtam magamban, majd lementem nyolcemeleti
Panelcellámba két üveg jéghideg sörrel helyreállítani felbillent vízháztartásomat.. Elkel ebben a nagy melegben. Félórácskát időztem lenn a hűs lakásban, és mire felértem Irma már ott volt. A két kémény közé kihúzott antenna kábelre teregette a frissen mosott ruháit száradni.
– Hagy száradjanak a napon! Itt jár a levegő, nemúgy mint abban forró, büdös, sötét
Panelkatlanban. Látom, megismerkedtek Tigurral is. Hogy tetszik?
– Tetszik, csak még kissé bizalmatlan, szóba sem állt velem, hiába hívogattam. –
Gondoltam, hogy elsőre nem áll meg magának. Senkinek sem áll meg. Egyszer még kölyökkorában nagyon megverték. A gyerekek dróthurkot vetettek a nyakába, felakasztották ide lenn a madárcseresznyefa ágára. Eleven nyúzták volna meg, ha közbe nem lépek.
–Tehát így került magához?
–Igen, a fiatalúr kétéve van nálunk. Bellát meg tavaly hoztam, hogy legyen neki párja! Ne bitangoljon el! Majd, ha egyszer megáll magának, akkor nézze meg a hasát, ott a vágás helye. Már éppen ki akarták belezni, amikor lerohanva kiszabadítottam a kis haramiák kezei közül. Nézze, nem hibáztatom én őket sem. Ezt látják, hallják a médiákon keresztül. Megtorolni, elvenni, elragadni a másét, védeni, ami az enyém. Legázolni, eltaposni, aki az utunkban van… így megy ez manapság. Szóval levittem a Dobos doktorúrhoz. Az szépen összevarrta a hasát. Kikupálózott nálam. Gondoltam, úgyis egyedül vagyok ketten is, elférünk, elég nagy a lakás. Amikor meghoztam Bellát, kicsit féltem, elfogadják-e egymást, de hamar összebarátkoztak. Az is nagy dilemma volt, amikor egy jó ismerősömtől ajándékba kaptam a családi örökségét miután meghalt a nagyanyja.
–Mi volt ez a nagy örökség?- állítottam meg a kiapadhatatlanul hömpölygő szóáradatot. Irma mély lélegzetet véve hatásszünetet tartott. Előkotorta zsebéből cigarettáját és rágyújtott, majd így folytatta.
– Hát a két szájkelep: a két óriás Ara papagáj. Természetes hogy magamhoz vettem
Őket.–és beszélnek valamit?–Hova gondol szomszéd, Méghogy beszélni! Összefüggéstelenül vartyognak, de értelmes mondat nem hagyja el a csőrüket! Nézze az ujjunk sem egyforma, mégsem vagdossuk le őket… Pedig higgye el, sok bajom van velük! Piszkolnak, szemetelnek, szétszórják a maghéjakat… Minden másnap kitakarítok utánunk. Tisztán tartom őket: sterilen. Megmosom én még a kendermagot is nekik! Meg mindent. Vigyázok rájuk. Tetszik tudni –hajolt egészen közel hozzám, borízű hangját suttogóra fogva mintha hadititkot árulna el.– a tyúkhúrt, azt, egészen apróra összevágom nekik: így meg így!–mutatta kinyújtott balkarját vágódeszkaként használva, jobb tenyere élét meg késként mozgatva rajta.–így, meg így, egészen apróra összevágom a büdöseknek! Rosszak az emberek, nagyon rosszak! Nekem csak elhiheti. A boltokban, irodákban, kocsmákban mindenütt, nekem elhiheti! Akármerre néz az ember mindenhol beléjük, ütközik! Piszkálnak, bántanak, cukkolnak, az ideg meg csak úgy mászkál bennem.
– Ne figyeljen rájuk, engedje el a füle mellett a botor beszédet!-próbáltam csillapítani, de ő megállíthatatlanul folytatta. Úgy ömlött belőle a szó, mint csapból a víz.
– Futkározik bennem. A vérnyomásom, meg mint a keljfeljancsi: egyszer fenn máskor lenn! Mondtam is a Tóth főorvos úrnak, a körzetisünknek,hogy,de nem érdekes…tudja hát a főorvosúr csúdapofa.Ez egy aranyember. Látná csak, hogy viccelődik velem! Állandóan azzal van elfoglalva, hogy milyen ruganyosak a melleim. Dicsérget, hogy olyan a testem, mint egy nősténypárducnak… Képzelje a múltkor is mi történt? De, nem, ezt mégsem illik elmondani!–kapta hirtelen szája elé kezét, mintegy gátat vetve a kibuggyanó, lelke mélyéből felböffenő szavaknak. Majd látva biztató, kíváncsi tekintetemet rendületlenül folytatta.– Szóval, levetkőztetett, hallgatózott avval a micsudával, sztetoszkóppal, vagy horoszkóppal, majd hirtelen kétmarokra fogta melleimet, megszorította őket tisztességesen, de úgy hogy szóhoz sem tudtam jutni a meglepetéstől. Egyszercsak szájon csókolt!
– És, aztán… mi lett aztán?– meredtem rá nem tudván eldönteni, hogy bosszankodjak, vagy nevessek, ekkora marhaság hallatán. Irma rendületlenül folytatta.– Aztán elengedett, hátralépett és nagyon komolyan ezeket mondta: „Irmuska, ne, tessék rám haragudni, de ilyen ruganyos, szép, szabályos melleket még húszéveseknél is elvétve találni mostanában!” Nem kell ám semmi rosszra gondolni, aranyos ez a mi körzetisünk, a Tóth főorvos úr! Bármikor kiír, csak szólnom kell neki. Kigúvadt szemekkel meredtem Irmára, s bambán megjegyeztem–hát vannak még rendes orvosok! Bezzeg az én körzetisem az nem írna ki az istennek sem, mégha földön húzom a beleimet, akkor sem! Mindenkiben szimulánst vél felfedezni. Negédes mosollyal cinkosan rámkacsint s megkérdezi”na, hogy vagyunk, jól vagyunk?”
–Aki beteg, haljon meg!–vágott közbe Irma. Ekkor jött el a pillanat, hogy a napozás kérdésére térjek. Így fordultam Irmához.
–Irmuska, hogy lehetne elintézni, ha én, néha fel szeretnék menni a tetőre, kijuthassak oda?–semmi akadálya, csak kettőt koppint az ajtómon, máris adom a tetőkulcsot. Látja milyen figyelmetlen, vagyok, csak fújom ezt a bűzrudat és meg sem kínálom!
–köszönöm, nem dohányzom.–nem dohányzik, ó milyen rendes ember!
–jegyezte meg csodálkozva, majd így folytatta.–Éppen, hogy az ilyen rendes embereket nem becsülik semmire!–áradozott miközben gacsos ujjaival karomba kapaszkodott, mint fuldokló a vízen úszó száraz faágba. Hatalmasra kikerekedett lószemeit ijesztően merengette rám.
– Pihenjen Irmuska, ne foglalkozzon senkivel!
– Könnyű azt mondani, hogy pihenjek, de hát mikor? Nem hagynak, jönnek, mennek, mint az Urbán lelke. Kunyerálnak, fenyegetőznek, macerálnak. Nézze, ha látom valamelyiken, hogy be van állítva, mint az albánszamár,s megtagadom tőle az italt, elkezd hízelegni. Addig, addig, míg megsajnálom… Nekem is van szívem! Kérdem én magát ellen tudna-e állni, amikor így fuvoláznak a fülébe:”Irmuska, szépségem, bülbülszagú rózsaszálam, csillagvirágom, adj még egy pohárkával, persze, hogy megesik a szívem rajtuk. Vagy itt van ez a veres hentes, a Czobor Jóska. Ez úgy tud búgni, mint egy vadgerlice. Csücsörit felém, és úgy lihegi:”csókolom a kisztihandodat, adj még egy kicsinykét!”Hát mondja meg őszintén, lehet itt igazságot tenni? Mi vagyok én, táblabíró? Úgy vagyok én ezzel, hogy amíg a bülbült ki tudja ejteni, addig nincs baj, adok neki még egy pohárkával. De amikor már elakad a nyelve, akkor rászólok: na Jóska indíts haza!
– És elmegy?
– De, el ám! Próbálna meg reklamálni! Úgy vagyok én ezekkel, mint bolond anya a hülyegyerekeivel. Nem rosszabbak ezek, csak elesettebbek, szerencsétlenebbek. Az anyadisznó is a csökött malackáját dédelgeti… Nem igaz szomszéd?– Nem lehet az, hogy csupa megrögzött alkoholistával van Irmuska körülvéve? Volt már, hogy megkérdezte őket, miért isznak?
– Nézze, lehet, hogy lelki bánatukban, vagy az asszony miatt, vagy, mert nem sikerült az egész élete, kirúgták a munkahelyéről. Ok az mindig van az ivásra. Azt hiszi, hogy a zugivók tisztességesebbek, mert ők otthon, stikában vedelnek. Nem bűn az, ami ki nem derül, ami nem látszik, szólt a régi mondás. Van benne valami uram. De, ha csak ez lenne a legnagyobb baj a világon, hogy isznak az emberek! Csak ne ittasulnának le a sárgaföldig, ne bántanák egymást! Van úgy, hogy odaszólok nekik: hagyjátok abba gyerekek!
–És, abbahagyják?–Azonnal befejezik, mert ha nem kipenderítem őket!– Nem ellenkeznek, hagyják magukat kidobni? Nem fenyegetőznek?–Ezek, ugyan már, szeretnek engemet. Tisztelnek, meg nem bántanának egy szóval sem! Tudják, hogy holnap is nap van, és az Irma elé kell állni, a szemem elé kell kerülniük. És, ha én valamelyikre úgy istenigazából ránézek, az, legszívesebben a föld alá bújna szégyenében! Na szóval, azért érzem, hogy szeretnek is. Az a baj, az a huszonöt év: nem bírom már a strapát. Nem bírnak a lábaim,a könyökem is csupa egy izület. Féllábszárig a hidegvízben tocsogni naphosszat, nem semmi!A nagy lárma, füst még hagyján, de ez a pancsokolás a hideg csapvízben, ez kikészít! Sokszor alig várom, hogy hazaérjek. Úgy zuhanok az ágyba, mint egy hasábfa, akit elvágtak. Ezért kellett a tetőkulcs is. Ilyenkor mikor éjszaka hazajövök, kijövök ide a tetőre, a jó levegőre. Elszívok egy-két Kossuth-ot, kiengedem a macskákat és gyönyörködök bennük Ó, hogy tudnak ezek ragaszkodni, hízelkedve hozzám dörgölőzni? És hálásak minden szóért, simogatásért, jó falatért. Ha másért nem is, de azért érdemes még élnem: gondoskodni róluk.
– Sokan nem szeretik a macskákat a házban– jegyeztem meg halkan. Irma, mint akit vipera csípett meg, felhorkant.–Mér, most mondja meg nekem mért? Hát ártok én azzal valakinek, hogy dédelgetem őket? Szeretet adok, és szeretet kapok tőlük. Baj ez? Hát már idáig süllyedtünk: ez is szemet szúr valakiknek? Nem tudom, mi lenne velem, ha ők nem lennének? Hétvégén megfürdetem őket…
– A macskákat nem szabad fürdetni Irmuska.–vetem közbe, pillanatra megállítva a heves szóáradatot, de Irmát nem lehetett leállítani: nyomult, mint a gőzhenger.–Ne féltse őket, samponnal, illatos samponnal fürdetem meg őket! Csak úgy illatoznak.–Nem kapnak tüdőgyulladást?–Hova gondol, hát megszárítom őket hajszárítóval! Szeretem őket: ezek az én gyerekeim.
– Bizony szép dolog ez Irmuska. Olyan jó látni ebben a bolond, tülekedő hiuság vára világban, hogy valahol van egy kis boldogságsziget egy panelcella mélyén. Jólesik látni, hogy míg mások üldözik, irtják az állatokat, van, aki meg felkarolja őket!
– Istenem, hogy szeretik ezek a tyúkhúrt!-vette vissza a szót Irma.–a tyúkhúrt?–igen, a tyúkhúrt. Azt nagyon szeretik, így apróra vágva, így, meg így…– ez nekem új: a macska szereti a tyúkhúrt! – Ki beszél itt a macskákról, természetesen a papagájoknak vagdalom a tyúkhúrt!–És a macskáknak mit ad?–Ó megesznek azok mindent, amit hazahordok a kocsmából. Hétvégeken viszont nyers májat, csirke lábat, fejet, nyakat… ami jön. Amilyen bolond egy jó szívem van, megveszem én nekik a drága nyesedék húst is. Tudja, van ott a hentesüzletben egy aranyos kis hentesfiú! Úgy néz, ki mint a Móka Miki a TV-ből.Na,az, aki a Bábuval integet. Hát ez nagyon aranyos egy hetesfiu. Félreteszi nekem a sovány nyesedék húsokat. Főleg, nyers marhahúst. Azt nagyon szeretik. Jaj, de minek is beszélek itt össze-vissza, csak untatom magát!–Nem untat Irmuska, én is szeretem ám az állatokat.
– Mindjárt láttam én magán, hogy maga jó ember– mondta majd hatásszünetként zsebéből egy szál cigit kotort elő és rágyújtott.– Minden ember az arcán viseli a jellemvonásait. Tudja olyan az ember arca, mint egy személyi igazolvány. Mindent elmond a viselőjéről. A kocsmában is úgy vagyok ezzel: bejön egy új hús. Ránézek, s máris látom hányadán állunk. Édes istenem, hogy milyen alakok járnak oda! Különösen fizetésnapokon vannak nagy cirkuszok. Mindig van valami balhé, verekedés. Gorombák az emberek, főleg, ha isznak.
– Úgy látom én, hogy ez a kocsmavilág az élet iskolája Irmuska számára. Vagy nem jól látom?–De, nagyon is jól tetszik látni! Például elmesélem, mennyire gonoszak az emberek. Ott van ez a két törpe, meg a Csöpi az óriás. Hát fizetésnapokon ingyencirkusz van. Berúgatják, aztán felteszik az asztalra, gajdolnak nekik és táncoltatják őket. A Lófej, a kazánkovács rézkarikákat húz az ujjukra és összeesketi őket! A Csöpi meg külön szám! A végén megfogja grabancuknál, jó két méter magasra felemeli, aztán belepottyantja őket egy üres kondérba! Na, de száz szónak is egy a vége: nem untatom magát, megyek főzni. A kulcsot majd adja be, ha végzett–mondta búcsúzóul és leballagott panelkuckójába.