Hunyd le a szemed,
S ujjbegyeddel tapintsd meg az eget,
Érezd a Nap perzselő forróságát,
Az ég csillagtakarójának bársonyosságát,

Ahogy mindezt elérni kívánjuk,
Nem vesszük észre egyetlen hibájuk,
Távol vannak, soha nem érezheted,
Létüket, értelmük soha nem értheted,

Olyanok, mint egy test millió pontja,
S ujjbegyed érintése ennek egy kis foltja,
Egy fehér kis pont a rózsaszín lepedőn,
Egy elkenődött rúzsfolt, egy hófehér bárányfelhőn,

Parányi létünk hatalmassá tesz,
Az a picinyke szív millió féleképp érez,
S mégis csak egyet hajt, s űz serényen,
Szerelmet a léleknek, hogy önmagával békében éljen,

Varázslat és átok egyben,
S mikor búcsúzunk, a szemünk sem rebben,
Csak mikor kilép az ajtón, akkor dől össze minden,
Térdrerogysz, s zokogsz szívedben, lelkedben,

S ez lesz az, mitől majd újra talpra állsz,
Boldogságodért ismét harcba szállsz,
Nekifeszíted hátad, ha korbácsot kapsz,
S lüktet a szíved, ha egy más ajkára csókot adsz,

Folytatódik minden újra,
Míg a szív, s lélek útját végleg befutja,
S majd fáradtan teszed párnára a fejed,
Tested egészében szörnyen didereg,

Leoltja kedvesed a lámpát, s melléd heveredik,
Átkarol, elbúcsúzik,
Mosolyogsz, hisz végre boldog lettél,
Csupán boldog, s szerelmes, de mindent elértél!

2006. július 09.