Nyílik az ajtó, éjjel van, a nap már rég lenyugodott, édes anyám rohan hozzám, fáradt nagyon, álmából riadt fel a sírásomra...
karjaiba vesz, s ringatni kezd, lágy csókot nyom a homlokomra, csitítani próbál, nemérti miért sírok késo éjszaka.
én pedig csak bogök és bogök mintha muszály lenne... Nem vagyok beteg anyu, ne aggódj értem, csak kérlek magyarázd el miért ez lesz az életem, Szent a lelkem gyermek vagyok, látok mindent... ezért sírok... Látom mi leszek, s látom halálom, látom évrol évre hogyan változok, hogy vesztem el ártatlanságom, s hogy nevel belolem a világ embert. Anyu nemakarom, kérlek ne hagyd, védj meg és szoríts még kebledhez...
Elcsitulok lassan, s bölcsomben szunnyadok álomba. Másnap reggel vidáman gügyögök, s meleg tejet szürcsölök, az elmúlt este már csak emlék, elveszik belolem a világmindenség, Megvolt minden, tudtam, s láttam, éreztem az életet s az elmúlást, s ma nevetve mondom ki elso szavam...Mama.... Az elso lépés megvolt, a többit már nem látom elore... csak sodor magával az ido kereke... Megvénülök, s felejteni kezdek, lassan visszatér belém az ártatlan kis lélek, de csak egy pillanatra mielott elhagy az élet, s most már nem bogök, csak csendben mosolygok... És végül... szentként meghalok...