Lelkem a világra kivetülve
Zeng vad, éhes vihart.
Táncol a függöny
S rándulnak az ajtók
Feszülnek az üvegek a levegő testén
Sikítva rejtőznek a szelek...
Távolról hallom kacagásom,
S közelről, magamból szapora sóhajokat,
A félelemszülte rímelő dalokat...
Patakok szakadnak a fellegekből,
Rémálomból ébredve zokognak az angyalok,
Pihegést, ébredést hallok mindenhonnan...
Szertenézek: mindent leromboltam?
Még nem. önmagamat elvétettem,
Mert mosolygó arcoktól védetten
Elvesztem az oltalmazó bástyák közt.
Mindet felismerem, s csókot lehelek
Minden kiejtett szavukra.
Saját tégláim mégis szanaszét hevernek,
S én építeném újra,
De nem emlékszem már magamra...