Igen nagy a meleg, nyár van, voltak ilyen túlfűtött hetek gyermekkoromban is, sokszor, de ez mégsem ugyanaz már - számomra. Az évek érzelmileg érthetetlen, realisztikusan érthető tovatűnése-eltűnése mellett az évszakok is megváltoztak.
Nyilván az emberi világ és az idős kor van jórészt emögött, mégis érdekes jelenség ez, hangulatilag. Csalódtam-e gyermekkortól idáig az emberekben "általában"? Könnyű volna rávágni az igent, az igazság azonban némileg más: szinte kisgyermekkortól tudtam-éreztem, hogy milyenek az emberek valójában. No és talán azt is, hogy nehezen fognak megváltozni. Vörösnyakkendős úttörő koromban, persze, legalább szép eszmék is megfogalmazódtak, bármilyenek voltak is a mindennapok. Ma már szép eszme sincsen erkölcsileg, hiszen a tőkés rendszert, melyet szemérmesen egy ideje csak "piacgazdaságnak", "fogyasztói társadalomnak" neveznek, erkölcsi eszméit tekintve nem lehet szépnek nevezni, csak annak hazudni, vagy vakságból annak hinni, de meggyőződésem: sokkal kevesebben hiszik annak, mint amennyien ezt a hitet - többnyire érdekből - színlelik. Ettől az erkölcsi defekttől ugyan még épülhetnek egyre-másra a szupermarket-csodapaloták, a rendszer gazdasági erőtartalékai jelentősek, más kérdés, hogy józan ész hiányában, valamint kapzsi ön- és csoportérdekektől vezettetve, mi fog mindebből megvalósulni a többség javára. "Szabadságról", "demokráciáról", "függetlenségről" beszélni azonban megdöbbentő hazugság vagy pongyolaság, - előbb meg kellene határozni, hogy mit ért alatta az, aki használja.
No de mindez inkább az évsorokra vonatkozik, - mi a helyzet a természet évszakaival?
Gyermek- és ifjúkorom évszakait nem idealizálom, sohasem álltak össze azzá a gyönyörű tavasszá, nyárrá, ősszé, téllé, amit kívántam. Még a nyár talán kissé megközelítette ezt, többi évszakban azonban mindig ott volt hátam mögött az az ostoba, poroszos, büntetni-magalázni akaró iskola, amelyik, úgy látszik, örök, mert ma is uralkodik a józan ész felett, bárki is ül miniszteri kormánykeréknél, látszólag elegánsan, de valóságban, még ha jót akar is tenni, tehetetlenül. /Ne higgye senki, hogy rossz tanuló voltam, és valamiféle ez irányú keserűség iratja velem: majdnem minden évet jelesrendűen fejeztem be, a matematikát, igaz, utáltam. Engem az is bánt, ha másokat aláznak meg, nem engem!/
Rések azonban időnként voltak az évszakok falán, melyeken át meglehetett pillantani az elképzelt Édenkert egy-egy darabkáját. Tavasszal ilyenek voltak a méhzümmögéssel körülvett barack- és almafák fehér virágtavacskái, nyáron tölgyerdők, fenyvesek kék-zöld-fehér-arany játéka, ősszel a táj piros-barna csendje, télen a napsütésben felszikrázó hócsillagpaloták. Nyilván mai gyermekkorukban baktatók vagy futkározók számára olykor most is vannak ilyenek, de nekem ezekért az Édenkert-darabkákért már vissza kell mennem a múltba. Ilyenkor mindig ott a bizonytalanság: megtalálom-e őket, - vagy megtalálnak-e ők engem, akárcsak pillanatokra is?
A természetben a csoda látszólag maradt, hiszen, ha nagyítóval, vagy olykor csak látni akaró szemmel, ránézünk, sokszor a legparányibb rovar is gyönyörű kis ékszer, - és hangokból, színekből, láthatóból, láthatatlanból összeáll a nyár. Az évszakokból azonban számomra elveszett valami megfoghatatlan, valami egykor rejtett, mégis elő-előbukkanó szépség, tündér-incselkedés. Ki vitte el, mi vitte el? Az Idő, az évek? A társadalom, amelyik egyre-másra elvesz a gyermek amúgy sem feltétlenül erős hitéből, reménykedéséből valamicskét, évről-évre?
Ezekre a kérdésekre, sajnos, tudom a választ, persze, csak odáig ameddig ember tudhatja, - de nem tudni szeretném. Sokszor nagyon rossz érzés tudni, de az, aki igazán tud, nem játszhatja a tudatlant önmagának, ha szemébe néz nyarak, idők, hitek, társadalmak lehangoló világa, - és úgy keresné azt az elvesztett Édent, amelyik valójában nem is volt, sohasem!