Aztán ez a nap is eltelik, ahogy a többi is. Délután visszajön az ápoló, aki ránézésre gyűlölöl, eddig szabadságon volt fasz se tudja hol, de nem itt, s ez lényeges támpont a helyzetemben.
Este megint minden a szokásos, beveszem a gyógyszerem és álomba próbálok esni, hogy ne érezzem a szar szagot a pelenkázott betegek között. Reggelre mindig megtelik a hálóterem emberi legbelső félelmekkel, s mint a városokra a szmog, lassú árral mossa el a rügyező fák feltörekvő bimbóit, így itt benn is, mindent ellep és áthálóz az iszonyatos szagok egyvelege.
Éjjel bejön az ápoló, és egy telefonkönyvvel arcán vág 6x-7x, némelyik a sarkával sikerül neki, felreped a szemöldököm és az ajkam, az orrom autómatukisan vérzik, de nem nagyon érdekel, inkább álmomba menekülök, még akkoris amikor üt. Reggel felébredem, arcom a párnába van ragadva az alvadt vértől, szabályosan úgy fejtem le a bőröm a textilről. Ez sem újdonság, régen is volt már ilyen ébredésem, de akkor én magam vagdaltam össze magam, és nem egy embert ütlegelt és használta ki a gyógyszerek kábító hatását. Igaz, ha teljesen magamnál lettem volna, akkor sem tehettem volna semmit, de egyet tudok, ha kikerülök egyszer innen ez az ember meg fog halni! Nem a belső hang miatt, nem az élvezetből, csupán az igazságszolgáltatás babérjaiként, az ÉN törvényeim előtt, az ÉN bíróságom ítéletében. Elmegyek lezuhanyozni, már megint csak figyelnek, de nagyon nem érdekel, már csak annak örülök, hogy nem esik le a szappan, és nem dug seggbe valamelyik buzeráns ápoló. Aztán felöltözöm, majd reggeli.
Aztán szokás szerint beszélgetnem kell az orvosommal, akinek szóvá teszem az arcomat, ő meg csak annyit mond, hogy biztos este felkeltem pisilni és bevertem a fejem az ajtófélfába. Fasza, mondom magamba, pont itt, mikor itt minden le van kerekítve és tompítva, hogy ne tudjanak a beteg kárt tenni magukban. Aztán minden folytatódott a szokásos menetben, nem lehetett tudni mikor van hétfő és mikor szerda, faszt se lehetett tudni, csak azt mikor van hétvége, mert akkor pár beteget haza engednek és akkor az orvosom se ügyel. Persze arról sincs fogalmam mennyi ideje vagyok benn. Csak azt tudom, hogy eszméletlenül hiányoznak a drogok, bármi, csak kicsit is oldjon fel, pörgessen fel, egy embert is meg basznék, csak adjon valaki a kezembe valami szert, ami nem olyasmi, mint az itteni gyógyszerek. Ha valaki heroinnal teli fecskendőt nyomna a kezembe, én simán beadnám magamnak, nem érdekelne a tű iszonyom, és semmi sem, csak szakadjak már ki, szakadjak már szét, csak legyen már valami más. A KURVA ÉLETBE!!!!
Bolyongtam a folyósokon, csoszogtam, az erre kijelölt folyosókon, aztán cigarettaosztás, a dohányzó részlegben, aztán újból bolyongás az intézet zárt falai körül. Úgy érzem magam, mint egy embrió, aminek már rég meg kellett volna születnie, de szerekkel táplálva késleltetik a születés pillanatát, és egyre jobban érlelődik benne, az hogy végre lássa a világot, de csak gyógyszereket lát, tablettákat, kapszulákat, fiolákat, fecskendőket, takírtókat, ápolókat, és kibaszott orvosokat. Nah, igen. Ezek orvosok? Kicsit úgyérzem magam, mintha Dachau vagy Auswitch ?lakosa? lennék és DR Mengele azon kísérletezne, mit bír még ki egy ember, és hol van az a határ, ahol inkább azt mondja, viszlát világ, nekem ez már nem kell, inkább a forró krematórium.
Nem beszélek a többi beteggel, holott akadnak nők is köztük, de többségük lerobbant 40-es éveit taposó alkoholista vagy öngyilkos. Aztán végül eggyel mégiscsak beszélek, vagyis ő próbál velem, és már minden mindegy, és eddig csak az orvosom szólt hozzám, meg a rohadt nővérek, akiket legszívesebben pengéket a farkamra erősítve dugnék meg. Vérzik? Fáj? Jaj, biztos a menzeszes jött meg?
Mindegy. A nő velem szembe ül, én a folyosó jobb oldalán, a székeken, ő meg nem messze velem szembe bal oldalt. Néz, nagyon néz, aztán végül is megszólalok, én kezdeményezem.
- Mi baj?
- Sok minden.
- De mégis?
- Meghalt az anyám.
- Sajnálom.
- ÉN SZERETTEM ŐT! ? majd zokogni kezd, és sűrűn próbálja a könnycseppeket letörölgetni az arcáról a ruhájával. A férfiaknak itt nadrágjuk van és ingjük, a nőknek olyan felsőrész, aminek az alja hosszú, szóval ilyen köpenyféle. Ahogy törölgeti az arcát, a bugyija elég sokszor feltűnik. Én elfordulok, de néha oda nézek, aztán inkább az arcára, majd a kezére. Nagyon vastag kötés van mindkét karján.
- Miért van benn? ? kérdem meg végül tőle.
- Mert felvágtam az ereimet.
- Ezért vannak bekötözve a kezei?
- Igen.
- Mennyi ideje van itt?
- Nem tudom. És maga?
- Én sem tudom.
Aztán jön egy ápoló aki beszél vele, és hogy az orvos látni akarja. Nem köszön el a nő, én sem tőle. Minden a régi, de ezek szerint senki sem nagyon tudja milyóta is van benn. Naponta hoznak be új arcokat, és van akiket elvisznek. Mint kiderül, van akit haza engednek, van aki rehabra megy, rehab azaz rehabilitáció. Olyan hely, ahol testileg, de legfőképpen lelkileg újra építik az embert. Napok telnek el, s végül kibököm az orvosomnak, hogy nem tudok így élni, adjon valami erősebb antidepresszáns, aki végül is habozással bár, de mond egy szót, amit már régóta vártam:
Efectin ER.
- Igen! Az kell nekem!
- De még nem múltál el 18 éves.
- Ki nem szarja le? Itt érdekel bárkit is benn?
- Nem.
- Akkor meg?
- Jól van, a 37,5-öst megpróbálhatjuk.
- Nem!
- Nekem minimum a 75-ös kell, de a 150 mg-os lenne a legjobb.
- A 150-es?
- Igen.
- Tudod egyáltalán annak az összetételét?
- Sejtem.
- Elmondjam?
- Persze.
- Rendben, pillanat. ? majd a papírjai között kutat, megköszörüli a torkát és elkezdi felolvasni? 150 mg: hipromellóz 2208,3 cps, hipromellóz 2910,6 cps, etilcellulóz 50 cps, mikrokrisztályos cellulóz és végül talkum, de azt szinte minden gyógyszer alapanyaga.
- Remek.
- Biztos, hogy erre van szükséged?
- Igen!
- Jó, rendben, kezdjük akkor 150 mg-ossal, egy szem reggel és egy szem este.
- Nem lehetne délben is egy?
- Ez nagyon erős antidepresszáns, nem azért vagy itt benn, hogy extazyként pörögjél, hanem hogy testileg és lelkileg helyregyere.
- Nekem ez kell a regenerálódáshoz. Nem vagyok bolond! Ez meg itt benn a zárt osztály, maga el tudná viselni a helyemben ezt a helyet, ilyen szerek nélkül betegként?
- Azt hiszem nem. Felírom a kartotékodba a napi 3 szemet, aztán meglátjuk, hogy mi lesz. De ha kiengedünk ezeket a gyógyszereket ilyen mennyiségben kinn nem fogyaszthatód.
- Rendben és köszönöm.
Ez a pont volt azt hiszem, ahol megtört a jég, s ha a gyógyulás felé nem is, de az utcára ki újra esélyem nyílt. Hogy átélhessem mindazt ami kinn vár rám, s eddig is kinn volt, csak én itt benn, kibaszottul benn, mélyen. De most már mindegy. Akár mikor az esőcseppek rá pattognak a száradó fénylő szélvédőre, s az ablaktörlő mohón próbálja meg láthatóvá tenni az utat az autópályán, amint anyagért megyünk fel Budapestre vagy Székesfehérvárra. Közben tekerünk, szól valami lassú zene, és mi csak szeljük a km-eket a sávok és elválasztó falak mentén, körben mennek a spanglik, halkan szól valami zene, csak aláfestés, fenn már a Kánaán vár, szerek szóró és gyűjtő helye. Reményekkel kecsegtető jövő képek, a narkotikumok örök varázsa, mindegy mennyit veszünk és mennyiért, úgysem lesz elég, minden felszívódik, akár a rivotril a gyomorsav között, vagy a máktea a gyomorban, majd hatni kezd az agyra és tompulva kábán lessem a világ forgását. Végre boldog voltam, megtört a jég. Egyszer újra kinn leszek, és mindent átélhetek. A szerek maradnak, de magam köré fogok gyűjteni az olyan embereket, akikkel jó együtt, nem lesz gyilkosság, nem lesz öncsonkítás, nem lesz semmi sem, csak az élet maximális élvezete.
A szer hatása az aktivitás komoly növelése, éppen ezért boldogságérzetet ad, másképpen mondva: legális drog, hiszen ez is örömöt ad. Ha valami negatív ér, akkor fel sem veszem, nincs jelentősége, nem bánthatnak meg! Mesterséges páncél.