A völgyben élek, lent, de minden álmot
a Nagy Hegyeknek mindig felkiáltok.

Visszhang se hull vissza és nem tudom meg,
hogy álmaimon búsulnak, nevetnek?

E roppant őrök őrzik völgyi létem:
lent kell maradnom, s álmodnom a mélyben,

néznem nyárfák finom, ezüstös őszét,
völgy-életem sok kicsi ismerősét,

a bogáncs buzgón bólintó liláját,
a tölgyet, melyen kék madár kiált át,

madár a kékből, kék madár az égből,
de nem hegyeken túli messzeségből.

A Nagy Hegyek az életünk lezárták.
Nem tudjuk: ennek örülnek vagy bánják,

s ki adta ki a kegyetlen parancsot,
de annyi biztos - elfogják a hangot,

kutató szavunk, kétkedésünk, álmunk
mit völgyi létből hozzájuk kiáltunk.

Én is kiáltom, pedig elég nékem,
sőt lassan sok is bezárt völgyi létem,

bogáncsvirág, amely lila neszekre
szívhez közelít, hogy azt megsebezze,

a nyárfák ezüst ősze - hinnéd, altat,
de annyit sem ad: bánatos nyugalmat,

a tölgyfalomb, mit kék tűz madárszárnya
kigyújt, lobog, vágyik a szabadságra.

Ó, Nagy Hegyek, tudós-tudatlan őrök,
nagyon meguntam már őrző időtök!

A szót meguntam, táltosvérű álmom,
az ezüst őszt a lengő nyárfaágon,

a tűnődést tükrös tóparti képen,
Látszat-hajózást holt tündérmeséken.

Ha nem kiáltok majd, s szemem lezárom:
eljössz hozzám Hegyeken Túli Álom?

Eljössz-e Szó, szavakon túli gyermek,
s rámborítod pirospalást-szerelmed?

S Te is eljössz, Hegyeken Túli Ének?
Szívem sebeit akkor csak Te nézd meg!

Te jöjj el hozzám, ki most messze, messze,
s piros Csillagod tedd rá a szívemre!


..de, jaj, e hazug Országot ne lássam
e vég-álomba hulló pusztulásban:

gyűlölt szolgái ne vessenek árnyat
lezárt szememre - ne engedd, Varázslat!