Feltöltve: 2006-07-03 11:43:04
Megtekintve: 5879
Szebb jövőt!
Szürke felhők sorakoznak az égen,
S a múltamon gondolkozom éppen,
A padon ülve fogtad a kezem,
Mindenki csókjában a múltat keresem,
A lapra karcolt betűk sorai közt,
Szemed színe, s minden porcikád alakot ölt,
Öleltelek, magamhoz szorítottalak,
S mikor nem kellett volna, a szakadékba taszítottalak,
Mikor nem hiányzott, egyedül ültem,
A padon, sírástól kimerülten,
Fáradt pilláimon át néztem a tavat,
Sirattam hiányodat,
Bolond voltam, hogy elengedtem kezed,
Bolond vagyok, hogy azóta sem feledem neved,
Bolond leszek, ha magamból száműzlek,
Bolond leszek, mert magamban őrizlek,
Napsütés jön, s éjjel a csillagok,
S én egyre fáradtabb vagyok,
Csöndesen sétálok a parton,
S egyetlen képed a kezemben tartom,
S mint a múlt képei,
Egyszerre az is porrá válik,
S mint a hold színei,
A por kis csillámokként világít,
Arcomba süt, vakító fényként élt,
Feledném, szívemből száműzném ezt a lényt,
Elfeledném a múlt suttogását,
A tó csillogását,
Elfeledném a könnyeket,
S a darabokra tört reményeket,
Elfeledném az üvöltő csöndet, mely szívem mérgezi,
Elfeledném a magányt, mely szárnyaim fékezi,
Csapzott szárnyaim így hátamnak feszülnek,
A bántó láncaim távol nem engednek,
Fojtogatnak, kínzóimként ártanak,
Áldozata leszek saját korbácsomnak,
Szebb napot, szebb holnapot,
Szebb jövőt, s mindig szebb évszakot,
Szebb virágokat, melyek sírodra nőnek,
Szebb emlékeket minden elfeledett sírkőnek!
2006. július 02.
S a múltamon gondolkozom éppen,
A padon ülve fogtad a kezem,
Mindenki csókjában a múltat keresem,
A lapra karcolt betűk sorai közt,
Szemed színe, s minden porcikád alakot ölt,
Öleltelek, magamhoz szorítottalak,
S mikor nem kellett volna, a szakadékba taszítottalak,
Mikor nem hiányzott, egyedül ültem,
A padon, sírástól kimerülten,
Fáradt pilláimon át néztem a tavat,
Sirattam hiányodat,
Bolond voltam, hogy elengedtem kezed,
Bolond vagyok, hogy azóta sem feledem neved,
Bolond leszek, ha magamból száműzlek,
Bolond leszek, mert magamban őrizlek,
Napsütés jön, s éjjel a csillagok,
S én egyre fáradtabb vagyok,
Csöndesen sétálok a parton,
S egyetlen képed a kezemben tartom,
S mint a múlt képei,
Egyszerre az is porrá válik,
S mint a hold színei,
A por kis csillámokként világít,
Arcomba süt, vakító fényként élt,
Feledném, szívemből száműzném ezt a lényt,
Elfeledném a múlt suttogását,
A tó csillogását,
Elfeledném a könnyeket,
S a darabokra tört reményeket,
Elfeledném az üvöltő csöndet, mely szívem mérgezi,
Elfeledném a magányt, mely szárnyaim fékezi,
Csapzott szárnyaim így hátamnak feszülnek,
A bántó láncaim távol nem engednek,
Fojtogatnak, kínzóimként ártanak,
Áldozata leszek saját korbácsomnak,
Szebb napot, szebb holnapot,
Szebb jövőt, s mindig szebb évszakot,
Szebb virágokat, melyek sírodra nőnek,
Szebb emlékeket minden elfeledett sírkőnek!
2006. július 02.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!