Sokáig fönnmaradtam ezen az estén,
Talán már el is múlt éjfél.
Köszönetet mondtam aznapért,
Meg úgy általában mindenért.
Lehajtva az ágyra fejem,
Szárnyalni kezdett a képzeletem:
Csillagmezőkön futkorásztam,
Egy-egy nagyobb lángút át is ugrottam
Gondolva, hátha szerencsét hoz.
Míg én távolabb mentem, észrevettem:
Mások a tüzek körül táncoltak meztelen,
Csörgő csillagokra vártak,
Lökdösődtek és durván káromkodtak.
Volt, aki elesett és segélykérőn nyújtotta kezét,
Odasiettem, mert láttam gyöngykoszorús lelkét.
Felsegítettem és a szemébe néztem
Tenyeremet a keblére téve éreztem,
Egyszerre dobbanunk mi ketten,
Megleltem! A hiányzó darab belőlem,
A mondat végén várakozó pont,
A társ, ki körém karjaival koszorút fon.
Múzsa volt anno, de eladta magát,
Nem szolgálta már rég Helikonját,
De az ordító világ kitaszította.
Én viszont magammal vittem a holdudvarba,
Ahol ismét ihletforrássá tettem,
Ő lett az igaz szerelmem.
Megremegtem és hirtelen felkeltem,
Álommal ünnepeltem azon a Szent Iván éjjelen.