Szárnyából tépkedi tollait, és sír,
szeme karikás, lába alatt a sír
fekete földje. Zúg az ég s könyörög
szebb létért, de daloló hangja hörög...

Hófehér bőrén patakzik vér könnye,
pici glóriájának fakul fénye,
vörös barázdák szántják arcát,
hát hiába védte emberek mocskát?

Lába alatt ott nyugszik a becsület!
Egész lényében lám! a vak gyűlölet!
szaggatja magáról fehér szárnyait.
Fájva üvölt, de sárba dobja tollait.

Dühödten bömböl az égi orgona,
homloka hasadván nő a két szarva,
kecses lábaira állati pata,
tollai helyére szárnyai karma,

sírva üvölti: "Én, ezt nem akartam!"
...vérében úszik arany-szőke haja...
Az isten keze testét sárba löki,
s hangja dörögve a felhőket szeli:

"Bár az embereket én teremtettem,
lelkükbe gonoszságot nem ültettem,
vétkeikért szenvedj Te, Bukott Angyal!"
S Ő csak sír szenvedő arccal a mocsokban...

...

Szeme vörösében vak gyűlölet ég,
ily borzadályt nem látott földön az ég!
Hosszú kígyó nyelvével a fényt!
Nézd ember! Angyalból teremtetted e Lényt!

...

Szárnyából tépkedte tollait és sírt,
szeme karikás volt, s lába alatt sír
fekete földje. Zúgott ég s könyörgött:
szebb létért, de daloló hangja hörgött...

Budapest, 2006. 07. 02.