Mondom a szavakat, lépek az utcán
kattog az agyam és a szemem is jár.
Zubog a lélek a test börtönében
Érzések hálója fon körbe, érzem.

Vágy tör rám és futni tudok már.
Felszegem fejem és kitátom a szám!
Harapom az élet örök levegőjét,
S számban egyszerre fanyar íz terjeng szét.
Lábam lassul, szívem lehalkul,
A lét öröksége torkomba markol.

A pillanat heve kerülte meg testem,
S hátra kacagva, itt hagyott engem.
Most állok meredten, egymagamban,
S keresem a választ, hol hagytam abba?
Ugyanaz a test, s a lélek se másé,
De részem még mindig a való világé.

Vágynék kitörni, élni az álmot,
Nem törődömökkel teli ágyon
csukott szemmel, vággyal eggyé válnom.
Úszni levegőben, madárt hazudtoló módon,
réten futni ész nélkül, mohón.

Megfoghatatlant ölelni, el nem engedni,
Álomban valóság papírsárkányát eregetni.
Hagyni feléledni szunnyadó énünk
-mit már elfeledni véltünk-
Létezni, lélegezni, bűn és harag nélkül
tiltott gyümölcsöt enni végül.

Csukott szemmel lépni homokból vízre,
Saját édenünk kapuját átlépve.
Végül felismerést szülve, rádöbbenve,
a valóságba átzökkenve...
rossz sarkon fordultam be.