(Kitérőben vissza kanyar) Jól megboldogult édes, kedves, ember, nem igaz, sípol a dudál a sárkányok torkából a szótlanság, mert itt vannak, végre, ahogy anyjuk ígérte, a koronások fogadják a koronásokat nyílt kihívásra. Most aztán megcsatázzanak, megméretkezzenek egymás kardjainak bírásában, buzogányaik hajításai kivédésében, belelázasodásig, hogy eredményes lesz a mai mustra, testek hullnak majd darabukra, és hogy kiéi, kikből a vért kikéri a bajvívás heve-hidege, nem tudom még én se. Még sejthető se, mert mindegyik félnél hasonló kvalitású harcosok vannak, rejtve olyan tudással, hogy az majd csak a csapkodás, suhintások pillanataiban jön elő, és csak később tudatosul, hogy ez volt, meg ilyet is csináltam tényleg, bizony én voltam. Hozzatok sámlit anyánk meleg segge alól a palota étkezőjében, amin ülni szokott, mert nem látom, oly parányok. Ezek volnának elleneink, vagy a mama megint megviccelt. Nem szabad ennél jobban lebecsülnünk, gyerekek, titeket, erőtök lehet, függetlenült apró voltotoktól, és ott talál, ahol váratlan és ijeszt görcsbe, stresszel nehezedik lábunkban az ín, tartani testünket többet nem bír, hajrá tüzes sok fejem, nektek most sok munka terem. Elkezdődjön a küzdelem vagy adjuk meg nekik a kezdés előnyét, kerítvén magunkat erkölcsi fölénybe. Micsoda szörnyűséges nagy, debella ezek mind a három, sok nyakukon sok fejekkel három rémes álom, verem én magam fejéből ki most mindőtök rusnya ábrázatát, vicsorotok csorgó nyálát, belétek forrasztom… igaz-e kicsi kardocskám, nem kíméljük. Figyeljetek, mert hagyjuk, hadd jöjjenek, mint a balgák, lessük mélázva e lehetetleneket, jöjjenek egyre közelebb, aztán az egész kész lesz hamar, bízzatok izmotok, ahogy csontotokra tapad, bőrötök első védelmi vonalát sérti majd sok nyisszanat, mennek majd befelé a betegségek valószínűségeit fokozók, de ti ne törődjetek velük. Úgy várja, de már jönnek is a tűzzel. Kész a csata. Repülnek a hosszú nyakukon fejeket ingatók fel, el, vissza, kardkerültükben izzad izmos mind, miközben nekik forró, sárga nyállal támad. Koronák aranya parázslik, melege éget fekete hegeket, fejek neheztelnek tartásuk miatt, de kitartanak, mind egyre erősödik az ellen és a neki. Ezekből a rohamokból keletkezik a végkifejletet kicsiben benne foglaló esemény, hogy ki lesz az egésznek a nyerő pozíciójában, aki megnyeri a jutalmat, meghosszabbodik élete, megszabadítva polaritásától a világot. Ilyen következményekbe, ilyen hatalmas hatásra nem is gondolt egyik fél sem, hogy miért pont az ő egymást rontani kelt erejük miattán kell vesznie a maradék értelemnek is, ami megtartja céljaiban a mozgást. És ha mégis idáig jut a hava a hűlésnek, melege legének, ha idáig jut, bele sem gondoltak ezek a széles e határok harcosai. Ilyet még a sárkányagyak sem gondolnak, képes erre még a lélegzettelen lélek se, magáról gondolni, érezni képes vagy nem. Valójában azonban csak arról van szó, nincsen itt semmi felfoghatatlan, mert állapotában a föld, ég és vizek, a lángok csak részletükben csitítódnak el, ahogy ugyanígy csak abban méretőztek egymással, horgadnak most már alá, kihűlt a kedv a vérre, szétszáll a holtaknak léte a csontokból emelt gerinctartó ösztön fogytával. És a spontánolódott harci helyszín olyan képet láttat most magáról, mint ahol hatalmasok csatától folytak tényleg, mindenütt a pipacstalan pirosság a mező szerte a küzdőknek hörgése, rángása, öröme, sóhajtása, utolsó kívánságok, anyjukhoz intézett becézők, szerelmeket éltető haragvó harag, mert csak nem marad egyik félből sem egészen a három az életében, veszti hitével azt. Ahogy egyre fogyatkozóan várja telése gyorsulását, úgy hamarkodik az valóban, vége szottyan időnek előtte, lassan, mert lassulta vissza nem térül, kívánság mozgásba belerévül, egy lesz ez a sorssal, ha visszavágyásra meresztjük szemünket. Bizodalmában így elkeskenyülve veszít elbeszélésem 3 sárkányt és két királyfit, egy meg marad, bukva az is, de erejében telj levegővel a tüdejét még melegíti. Hol hely, mi ilyet elvisel, hol az ész, ami után mész, hol a szó, ami erre mondható, mi a fene e teremtésekkel. Hát három, 24, 14, 7, de kik ezek a fiatal vérüket veszített, vitézi sarjak bizonyára. Csupa halott itt minden, legyen hála, hogy nekem éltemből halni még nincsen hely és mozdulat, maradtam egyedül, magamat feledve, sárkánytól, embertől messzire eresztve. Bizonyítani sem kell, hogy ezek közül a pajzsos hősöktől kell eredeztetnem magamat, de tanítani sem kell, temetetlenül hagyni mégsem fogom, isteni haragot ismerve – de mi is az a szent harag, megmételyez, alászántja kapaszkodó kezemet, mert kibiztosított most kalandos és tragikus végű miliőmből, talán hogy így elviselném gyenge elmém maradékával e sokkot. Való lenne, hogy én e puha fűben halva fekvő, egymás vérében kerengő, piros pipacstalanságában mezőbe beleszáradó srácoknak vagyok maradéka. Inkább ez, mint sok levágott fejek, farkak, pikkelyek, hatalmas fogak és felégető sok bűzös száj, hiszen rájuk még helyváltoztató korukból sem hasonlítanék. Mit tanácsolsz botor elme, mire vagy máris kikelve tőlem, legyen akkor temetetlen mindnek hűlő halma, szárítsa szellem, morzsolja szél hatalma, szennyezze a földet más hullája, így facsarodik az erre járók búrája szagoktól, de inkább. Mi e hirtelen fundamenta zöldség, elköltöm magam gyümölcsét, megeszem kenyerem belét hamar, lehúzzon és ne temessen avar, legyek a jövőnek udvarlója, szemezhet velem, flörtölhet velem mind ki dögevő, míg csontjaimból a velő is megtér és válik belőle bizonnyal magtár, enni adója sok utódomnak. Így bizony ilyen formákban kereste helyét a nemrég lefolyt ütközet maradékaiban szemlélődve a legkisebbik királyfiú, majd térült, hagyta a hullai halmokat múlani, hogy vehesse a mélyből a történetet kialakító események sora magát fel, fel az újabb kalandra, és ettől még az is kiderülhet, hogy milyen rokoni biztosító tűk erősítik össze ezt a legényt a Mente Ottóval, és hogyan lesz meg újból a találkozásuk, hogy végül is felismerésekkel járhasson. Hallod-e ha mondom, vagy nem értel-e az ember nyelvén, vágott rá ferde képpel, meresztett szerszámmal, élesben a királyfi arra, akit csak most vett észre, ahogy a csatahelyhez közeli földúton tartott feléje. Mente Ottó, mondta nagy becsülettel, igazszólással, ez a neve, nincsen mit rajta fordítani, helyesbíteni, ha egyszer így nevezte el, akkor most már minek ezzel fecsérlődni, de lám. A királyfi nagyra tátott szemmel kiáltott, hatalmasabbat Mente Ottó sem látott, hogy hol most tréfa helye nincsen, oda ne legyen kanyarintva belőle szemernyi. Kedves vándor, szerencséd, hogy most fáradt kedvemben találtál, leverni nem foglak, szerencséd van, azt mondom, hogy ha megálltál is, ami már eleve bosszantóan hat rám ebben a helyzetben, amikor itt láthatod még melegségükben, de már egyre földbe kívánkozván édes testvéreimet, meg fejüktől fosztott randa gyilokokat amott, a felvégen, mutat arra hátrébb a legkisebb kormos-koronás kifáradt vitéz. Hogy bemutatkoztál, az már jól is van, mert így a módja az ismerkedésnek, de honnan is veheted te, ha a merszet nem is, mert abból látom, van temérdek, a gondolatot szádra engedni, hogy nyelvedről ugorván fogaid segedelmével, nyáltól ösztökélve, gégéből erőszakulva egyáltalán énhozzám szóljál. Mert, folytatta, de látszott rajta már a fáradtság és az artikuláció makulátlanságának egyre hiánya, hogy megszólítasz, azt még mindig eltűrtem, mert hát itt osztom most a viszonzását neki, de hogy egy ilyen minden tekintetben sorsfordító, tragikummal könnyesített szituációban még viccelni hozakodsz elő, az már sok. Így mondta a türelmes koronás harci túlélő, pedig ha sejti, mekkora valóban ennek a beszélgetésnek a történetfordító jelentősége, akkor se mondta volna másképpebben, de legyünk egyre kevésbé meglepődöttek, ahogy kiderül, és megismertetődik velünk a találkozott fiatalemberek következménye. Mert ekkor veszíti beszédét a koronás, lesz hasának rángása, fogainak csikorgása, lábainak csapkodása kezei által, és bődül sok, bendős kacaja a légbe, ahogy a másik újra megszólalása után, maradék dühét is lemérte, engedett neki. Mert a Mente Ottó megint csak azt mondta az előbb, Mente Ottó. Ő meg nagyon nem bír magával egálban lenni, koronáját fejébe izzadja, homlokán tartják meg végül hahotája ráncai, tenyere merevre paskolja combizmait, arcának szája belegörcsöl a hallott szavak megismétlésébe saját agyában, és a látványba, ami még mindig itt van, és furcsán nézi. Mi tőről fakad e falatot, italt, szót szájban nem tűrő fékeveszettség, ingatózó fejjel a Mente Ottó, hogy most mi lesz már, de folytatódik, ahogy elkezdte. Hát ide figyeljen, kedves uram, nem tudom, ki maga, és mit csinál itt, mi ez a sok hullaszag, meg a tetemeket is jól látom, és még sem hiszem. Mondja már el végre, mit akar ezzel a viselkedéssel, ami egyből bemutatkozásom utántól egészen mostanáig változatlanul fennáll. És még mondta volna rá a többi felháborodottságot az amúgy is tisztogatásra szoruló koronára, amikor a felálló hangulat el-elakadó pillanataiban a győző megmondta. Igazán ön volna a híres és nevezetes, mesebeli Mentebéli király régen halottnak hitt, mesebéli hősi fia. Mert ha ez így volna, most akkor nekem nagy csodában adja részem igazából, mert hogy láthatom a maga valójában a Mente Ottót, de viszont ha viccet űz belőlem itt, minden halottaknak csatavértől felhevített, és végleg kihűlésre vetett testeitől nem messzire, akkor dehogy is nem veszíti el alig bizonyítható tisztességét még megnyugtató hüvelyébe épphogy csak visszaparancsolt kardomnak által. Nevettemet fogadja mindkét esetben tiszteletem jeléül: elsőben azért, mert egy mesebeli történet rejtelmes és eseménydús hősével találkozni humoros, mindenképpen az egy ilyen, mutatott az előbbiekben lezajlott viadalom maradványaira, megoldásába zárt erőpróba után, amelynek egyetlen túlélője én vagyok, és bizonnyal gondolható ebben az esetben, hogy ez csak egy röpke vakvágánya az izmaim túlerőltetéséből származó transzállapotnak. De az a feltételezés sem lehet kevésbé hibás, hogy minden bizonnyal már én is halott vagyok, és valami oknál fogva arra érdemesültem, hogy mesehősökkel hozzon össze az elkövetkezendő. Ezen tiszteletlennek tűnhető kacagásaim okául tehát a fentebben elmondottakat nevezem meg, és azt a kimerültséget, aminek hatására az ön hallucinációja megszületett. Ha viszont az utóbbi az igaz, vagyis, hogy ez már valóban a másvilág, akkor nevethetnékem igazából félelmemnek palástolójára van, de mondja meg, hős társam, mi a helyzet. A Mente Ottó nem tudott az egészről semmit, hogy ő valamiféle mesealak legyen, hősi, motívumkatalógusoknak és fabularitmusoknak örömére, narratív struktúráknak kibontójául, és végrehajtani, és beteljesíteni majd ő. Hiába is vak a faggatózás, mert ő csak fehér botjául szolgálhat, vakságában meghagyatva, erejétől elszakasztva, de hitében benne hagyva a királyfiút. Megismerkedünk e fentiek közös kalandjaival, melyeknél kevés volt eddig még váratlan fordulatok tömkelegével unalmasítottabb, tovább hát felé. Egyik tele nehéz páncél, másik lengő mérlegtányér, egyre meredek, dülöngélnek eleget, míg a felérnek a dűlőút teteje melegüknek nem kínál árnyas fát, sziklák, köveket kerülgetni lábuk kicsorbul, szemeiken fáradt könny kicsordul, látják-e már. Még ott a távol, megpillantástól zárva ködökkel, földet felébresztő árasztó vulkáni termékeny, menni kell tovább és micsoda vidéken, hogy a szemlátás legvégén ott legyen a fény. Mi rá remény, király beszélj, mondja ereje levegő belebeszél maradékkal, társa pedig két marékkal ragadja nyalábba, feszíti magára, viszi tovább. Segíti egymást kiegészítő találékonysággal a két világfi kalauzoló vándor, mert koronáiknak kellene már a vitrini pihenés. Lova szaladtával ezért mennek gyaloglábbal, paripás, táltosos kalandfolytatásra nincsen elég indoka érv, kisebbik királyfit kínozza sérv Mente Ottó alatt. Ne bántsalak, netán salak minden tettem maradványa, minden bölcsen megtett rossz merény, ármány és szerény akarat, lámpaláza a ki nem mondott szavakat suttogja, agyadat mérgezi már, méregnek vettével félni kár, születésnek adott bennünket a szár és a ház és a szív. Ki amennyit bír, szerencsés az mindhalálig, ki merre lát, hahotát fakaszt mostanáig, mikor a vége elindul magában a célja. Elég e tréfa fecsegésből, hasamat fogni nem bírom tovább, úgy kacagtat beszéded, mint aki a léttől annyira meddőülté vált, hogy minden szavát csak rímekben bírja kimondani. Oly kevés látásra érdemesül a szem, mégis felfogni képtelen a mámort, az agyból a pengő dallamok orgiától szédülnek meg, ha fülön át fölfutnak. Kútba doblak, kifejezhetetlen létem, veled többé nincsen közösségem, maradok magamnak hűlt helye. Elég ebből is, hova szó ez is, se feje se talpa, ne hagyd a reményed meglógni, ne hagyd ösztönödet el, mert akkor csalódni fogok. Mente és a másik így vigasztalták magukat kifogyásig, hátha addig odaérnek, ahol lesz hátuknak puha ágy, hogy tartsa, étvágyuknak terített asztalon az étek, pír az arcán a menyecskéknek és játék, hajnalodásig. Vagyis ez a két csavargó legény a tökéletes országot keresi vajon. Még ha így is van, akkor sem igaz a dolog, mert bizonnyal a megérkezésük esetleges időpontjától számított nem sokkal később ők kelnek újra útra, unva unják ugyanis az egész letelepedett életformát. Mondható, mentükben milyen magasztos, mit mozdulataikkal megmutatnak, szinte szent, szóra vehetetlen e tett-sor, akkor is így van, ha tudjuk, két hősünk mozgása mily terméketlen, vagy inkább éppen annál jobban: sziszifuszi kalandorok ezek ketten.

(Az aranyalmák kibuknak a sárkányfejekből) Ím a csoda vagy mi okból nem tudom, sárkányfejek tárva nyitva nagy lukon. Három alma kifele gurul, minden fejből egy aranyló, ragyognak egymás mellett a fűben, várják, hogy bele az eszekbe jussanak. Mente Ottó meg a másik királyfi pedig messze innen, reményük a találkozásra így már nincsen, ezért most visszakanyarodása a mesefolyamnak megint. Úgyis ez egy ilyen mese már rég óta, nincsen ezen bármit kételkedni, mert már csak azért is így lesz. Te figyelj ide, hogyan is hívnak, mutatom, ha nem hiszed esetleg, hogy én tényleg nagy vitéz vagyok, sárkányok fejeinek befejezője, testeiknek lefektetője. Mert ők meg szeretve mégis meghalt testvéreimnek hasonló bevégezői, hát tudd meg, így esett, de nem is rég, mert talán egy fél órája sincsen, néz puszta beidegződésből órája helyére a legkisebb élet-tartott királyember, amikor Mente Ottó beleszólalt volna, ahogyan azt kell, az aranyalmás sztorival terelhető új mederbe, amikor összeráncolt homlokát kezeivel elfedve a stáb többi tagjai elől felkiáltotta magát a rendező. Baszd meg, nekünk kurvára nincsen közünk semmiféle brechti elidegenítéshez, éld át teljesen azt a szaros jelenetet, pszichológiailag, felkiáltotta így, mert azért nem volt egy olyan hülye egy ember a rendező, értette ő a hogyant és a miértet is, csak néha így van ezzel minden rendező, hogy elég van belőle. Szóval szíveskedjél ne az órádat bámulni, különben is mi a francot keres nálad az órád, ilyenkor, lett e felfedezésre még inkább kiábrándulttá a rendező, hogy a királyfin is elömlött valami ólmosan vánszorgó mocsári lagymatagság, kedvét veszítve nem is volt képes tovább ellene állani nevettének. Közben a stáb többi tagjai, mindenféle segítő társ csak álltak a halovány sötétben, hatalmas műtermi fényszórók özönétől távol, és finoman, lassan ők arcára is kinőtt a nevetés, majd futott nyíl sebességgel fejükön át le a mellükön keresztül a térdüket csapkodták és szökelltek a terem puha padlóján, hogy ne zavarják még így se meg, hátha mégis lesz valami ebből a jelenetből. És már kínos lehetett volna, mert a rendező sem akart elhíresülni akként, mint aki nem vevő a jó viccre, ezért, meg azért nem kellett ám nagyon megemberednie magának, hogy beinduljon a kacagó giga, a gégebégetés. Harsant az egész stúdió, az utolsó munkásig, a vécés néni is megérkezett, hogy legyen új nyúz az alaksorban is, hogy mi volt ez a nagy hahota, szóval csak a Mente Ottón nem látszott semmi része a vételi szándéknak, hogy ő akarna bármit is most a vidámságtól. Csak belőle nem fért ki a vidámság arcizomfárasztó, az adrenalin áramlását fokozó. Hát te meg mit nem érted a viccet, Ottókám, biggyesztette az orra alá a rendező az előbbi szavakat a Mente Ottóhoz, akinek lehajtott fején, a súlypontot a tarkóra helyezve összpontosult, világának minden terhes. De hát, akit fel nem vidíthatóan megkörnyékezett a bús komorság, annak kell a legradikálisabban érzelmeinek végletességében fulladoznia, úgyhogy légyszi, mert ha még mindjárt most is inflagrantin érlek azzal kapcsolatban, hogy nem vagy hajlandó aktívánk részeseként közös nevetésünk örömteli hatásaiban velünk testvériesen megosztozni, hogy renegátkodol, így átkozódott a rendező a Mente Ottóhoz, hogy legyen kedves, nevessen, mert az sokkal egészségesebb a kussolásnál, lógatott orral. És bizony, így is lett, ahogy a rendező mondta, hogy a Mente Ottó meg is betegedik majd nemsokára új foglalatosság, utána kell járnia, és így lesz majd a Könyvtárak Főügyészsége Központi Könyvárában, ül a vécében, hivatalnokává nevezik elő. Na de mi lesz a királyfival, aki a nevetés tárgya és maga is nevetés, mert ő még bírján van a türelemnek, hogy ellene nem reagál, hahotába hagyja hamvadni vetéseit, melyekkel ellenvétózhatná mind a szörnyetegeket, és végül is meg is tehetné, mert hát, aki a sárkányokkal is lebírt, az bírna-e a repetából. Maradjunk azonban még mesén innen, nem kell sietni a belőle kikerüléssel, itt van még mind a kettő, visszagyalog a sárkányfejekhez, váró aranyi almáknak kezükbe vevőivé válhatnak, és én mondom, már azok is. Adjál lógva, mászka, gyerünk most egymásra licitálva a menést, ki éri fel hamarabb a hegyeket ki megmássza, és leröppenti hangját utána merész, tudatva sem, akarva sem, csak úgy kívánva ki a feszültséget, menjen messze. Amikor a két fentebb már említett kalandor-hős idáig ingázott, hogy vajmi hegyre fel és fent, akkor ugrott a feje megtelve a Mente Ottó magasat, hogy hát az aranyalmákat meg basszuskulcs, odahagyták a sárkányfejekben vannak. Azok meg már biztosan ki is gurultak, mert hát úgy van, hogy jön értük a vitézi duó, hogy lesznek még hasznosak elkövetkezőkben, sőt. De így, hogy ennyire elfelejtették, sőt, a tüzes szavú gyíkok lebírója nem is tud még semmit se erről, hogy aranyalma, meg is kérdezi, mire jó visszamenni értük, ha már így e hegyet felértük. De vissza is indulnak kis tanakodásra következve: jön a vissza kanyar a történetbe, amit most át is lehetne lapozni, mert nagyjából ugyanazon a vidéken a vissza, mint az ide, de minek, de miért ne, beszélhető ez is, akkor meg elbeszélem akkor is. Olyan tájat kell képzelni, amilyen a mesékben lenni szokott, innen túl, onnan vissza rá az előre minden részében varázsias, álom-dús, remény-rejtélyes. Éppen az első állomás a visszaúton egy igen sűrű erdő, át sem lehet járni rajta, mert olyan sűrű, hogy a fény sem nagyon kíváncsi bele, de még mennyire a két visszaúti kalandor. Ily könnyen nem mászik ki a kalandból, amit a sűrű erdő rejteget, mert megnyílik minden legnagyobb dzsumbuj is, ha kelteget, ébresztgetve van éles kardok, dobbanó bakancsok, kitartó menetelésnek által, akkor átkelnek most vidáman kévánnal. Adjon nekünk szerencsét magunk bizodalma sikerünkben, vissza-kalandba vetett erő tartson meg és vezessen elő, ha már bele vitt. De nincs itt szüksége nekik ilyesmi környezetbántó kíméletlenségre, mert vissza adja ám a dzsungeli növény- és állattársulatok a kapott haragot válaszolja erővel és végletes daccal, ahogy kell, mert lelket növeszt minden mindenképpen, de a vágynak milyen útján vész el, de tisztában is van a két fiatal bátor, hogy az erdő fohásza nélkül is jól kell viselnie magát. Mint aki templomba csöndesedik, függetlenül attól, hogy hallgatása a szellemek beszéde vagy csak az ürességet magabiztosítja.

(Aranyos köpettel) Érkezni a messze felől szájukkal egymásra licittel, hogy meneteléssel mi elérhető, jön a jövő elébük, hátukból már elévül a múlt, de úgy látszik át arcukba a levegős fény, mint a megtett méterek belegondolatlan esetlegessége, mint a sejtetlen, vissza nem térő, hanem más módon majd érvényét nyeri. Mi a köze ennek a két vissza-vándornak most és mindenkoron. Valóságra egyik sem hivatott, minimális erővel egyik se nem megáldott, hogy lesz mégis mindkettő meglepetésre, megfeneklésre, visszatekintésbe fullasztódnak, ha hull a haj, ha fejek leveles ősze készül, ha remegő a széllel és hitetlen a lépés és végül a ma. Sóhaj a válasz a mára, reggeli vakító lárma, sokkol a nappal az árva az isten, erre nézz, láss a kincs, ami nincsen, virgoncra vezényel a pára, hol a fákra kormányzott harmatszárasztó megesz a meleg, földbe kapcsolt talppal, emésztő vándorváró marasztal, menj oda, dobja fenékkel, áthempergőzi a dunnás pihentetőket a két királyfi. Benn a házban nem lehet pipázni, füvek gyönyöre most a mázli, idős néne segítsége, adja víg, fizetséget vissza nem váró, haszonleshetetlen kezekkel az orrba valókat, szippantsad fel, kicsi bogár, ilyen a szava csengése a lányasszonynak, szagostól heverőstől, vétkesre feszíti betérőinek reggeli lakomás kedvét, mikor rá se jönnek, hogy szívélyesség és kedves vendégmarasztó mutatványai mögött hízlalási, kannibáli gonoszságok vannak. Ki kíváncsi ilyen-olyan bűvöléstől vetemedett egykori élő erre maga-bizonytalan lábi-agyi rugókon pattant, pórul banyaasztalon emberét nem válogató banyagyomorba veszőkre, mert most van a zaba ideje, nem máskor, bendőt tölteni kedv most ráz. A padlóra ne morzsázz, volt első elszólta a fiatalos puhaarcúnak, hogy a Mente menten együtt érző társával összenézett, mi ez a váratlan beszédfordulati zárvány, kicsorbítana ilyenből csak pár is minden maradék kedvet a testet hízlalásra. Ilyen időtől visszatartott szépségű nőszemélyből nem látványosság e hanglejtéssel a megszólalás, csak kimondottan alulkultúrált személyek jellemzője lehet. Nem látjuk be ennek ellenére, hogy fel kell-e állni, mert még több az aduja a kajás asztalnak, szent bevétele a magasztos mocsoknak, indulhasson a napi folytatódása, lehessen a további képződése a salaknak, forduljon magába bele a lélegzet még később, amikor lecsúsztat a két férfiú fejenként négy sört, megvetik a ráncos-ritka némberarcba a kedvüket. Csókolgatják, simogatják, minthogy törékeny, vetkeztetik lassú erővel magukat is, derül a reggeli asztalra a figyelme a banyának a Mente Ottóval egyszerre, hogy a sárkányölő előbb még vitézi ifjonc puha mellekkel és kicsi lábak között a vájat mutatja magát. De mit hoz most az ámulat a szereplőknek tovább. Semmi a helyzet pikantériája, mint a mi, hej, ráérünk ebből hisztit csinálni, de azért mind a Mente, mind a vendégeket befogadó emberhúsra éhes szájú mosollyal ajtónyitogató eldönti, hogy ennek utána jár még minél előbb. Mert ilyen fiziológiai szimultán még ez a sárkánylélegzet-elvevő szinte gyerek-pelyhű sem lehet, még ezek a sorok sem bírnák el. Gondolja a szerző is, nem jó, mert teljesen összekavarodnak a szerepek, átélhetetlenné válik minden jellem és szituáció, kedvelés és unszimpátia definiálhatatlan lesz, és unalom árasztja el a szöveget, az összefüggések keresésébe a szegény meg belebukik, de még a Mente Ottó is ilyen. Tisztázni kell tehát az elején, hogy ki micsoda, mit miért tesz, de hol az elő. Kik ezek az alakok, akik belebomolyognak ide-oda a téren, és kifejezni mit akarnak, az én fejem bizony káptalan erre. Bizony nem, képtelen fel is bogozni az eddig összehordtat, mert csak a folytatása lehetséges, marasztalni azt aztán nem fog, terjeng a maga útján tovább oda és vissza, innen-onnan kap majd lehetséges tehetséget a mégis. Hová lett a kicsi fiam még lejjebb kutyája, kívánja elleni minimumi fulladozását, apróbb baleseteit ez az ember. Gyereke közben lábai között veszékel, jaj, kicsi kutyája, borzas volt a fejétől végig, nem kellett senkinek eddig. Olyan ennivaló volt, gondolja belülről ez az ember, bizonyára már más ilyen embereknek bendőiben nehezkedik, de bárcsak pukkadoztatná ki ezeket mindjárt egyszerre az én szavamnak keservére a büntető szeretet. Ekkor lépett elő a gyerek síró szóval kutyája után, de nem most már azért, csak mert igen fájni kezdett a hasa, buggyan onnan nemsokára, itatják lavórba, pohárba kicsi testét, aki még lejjebb kutyáját, aranyosat, borzasat egyszerre megette, előadja hajthatatlan, édesapai kérést nem lehet visszakívánni, lefokozni például enyhe hasfájásra, mert már jön a házi kedvenc sok veszekedést megért szomszédi szemeknek tátogatására elő. Nem véletlen tehát az utcahosszi rivalkodás, amikor a Mente Ottó és a királyi társ megérkeznek, mint ha mentőt hívtak volna, égi siedelemmel, fürgén és szakszerűen. És innen folytatódik el a két csillagnak a hospice tevékenységhez hasonlatos, hívni se kell életmódja, hogy ahol tudnak, segítnek önzetlen. Újra csillan, mintha remény volna fel a megmentési akció sikeres kimenetelének lehetősége, adott a két szupertársak, nem riadnak ők semmi másnak, még maguknak tudásától is alig, ilyen adottságokkal bizony könnyű a szabadítás, önszabó ösztönnel, öntudattal élők hiába várva, tenni nem bátrak ők sem, maguknak elrejtői ők is, hiábavalójuk felébresztődik és nyomás alá kerül egyből, ellene éledő félelemből ki nem bújik. Két vitéz szuperünk most tettbe felejti kételye szavait, eldugaszítják fenekük lyukait, de jó ez. Orvul eresztik magukat halálnak elébe, lefölözik jussát az életnek tovább a nevében, sikolt fel nép és sokadalma szét a házakról a távola utcákra, tereken gomolygó szem-fülekhez szaporodik, vészesen visszatér, szuperek mentik az átkos-belű gyereket, apja ígéri, ilyet soha nem többet, ígérem, sírja veszetten visszateherült csodával határos fia ölelésében felejtve fejét, hálával gondol a Mentéékre. Így jár mindegyik, aki velük útba kerül, tőlük nem menekül, ha élő, ha halott, élni fog meghalásig újból, hogy megint újra jöhessenek a szuperek csodatevőjéül a férgesedni készülő tényleg e világnak. Se szó, nem várt köszönetek, mosollyal nyugtázott megelégedése a friss mentési jóságnak és már el is, de aztán mi a helyzet a viszont tényleg vízszintesbe véglegeződni kívánókkal. Mert erre is, hallásra ajánlva itt van a példázat, mert élt egyszer, tán lélegzettel nem is él már, igen régi a meseeset, mondásától megremegek, idejével fejemen gyöngyözni kezdek, és majdhogy nem olvadok bele magam is folyamába, milyen jó is lenne, hogy vagy mondjuk ők is majdnem bonyolódnak belébem, szívesen közösködnék halhatatlan mesékkel, de meséltetném magam megunásig, lennék mondva és nem a másik.

(Menni vágyóknak marasztói) Miféle gonosztól gondolt jóságos tervvel, milyen fejükre váró keresztes kenettel számolnak ezek a Mentéék. De nem valószínű ez sem, csak valamivel mindenkinek el kell kötnie magát, mert elszáll máskor, végtelenbe határol, veszti vénáját a hűre, jutna hamar fűbe piszkolódni adott kisállat-menhelynek száj- és egyéb üregét hamar, felszállna hamar a bundából a benne, kikívánkozna időnek előtte, hát a Mente Ottó meg ifjontin szegődött bajnoki társa ebbe vágták bele. Ezen nincsen már mit rágódni, így van és kész, visszavágyni nehéz, rajtaveszít minden kedv, előre hív most a tett, gyertek szuperek, tiétek a lehet, és jönnek. Akasztófahumor-orral kiszagolni, mi és hol a visszatérítendő, élettörténetet újraindításával megveszejtő, rémületet, rökönyödést vált ez sok szemből könnyekkel rendezve medret a megmaradásnak. Még tovább van az, azt mondják a Mente, a társa meg még a sárkányokat is lekente, sallerrel, heves, fehér, szemfolyást fokozó marasztó gyásszal most emberek jobblétbe szenderedtét kívánják elleníteni mind a ketten. Félnek messziről ám tőlük a sokadalmas nép, nagy buzgósággal halálba szaladnak mind a hány van, még idejük elébb is, csak nehogy rájuk is ilyen visszaélesztő áldozathozatal rebbentse szuperi szárnyait. Suhogással, nagyszerű, nevető szájjal Mente és társa-királyfi jönnek már, lehetet kapni egyik is, másik megtanulta, vissza etikátlanságtól nem rettenedve menti az életrevalótlant mind. Mi lesz ebből a szituból gyors ütemben, mert amíg ők erre, úgy a környezvények visszájába a szitukat, akiket meg- és visszasegélyező hirtelen szeretetük lábakra állított, dologra penderített előre vissza, azok családtagjai hevesülve gyászkívánó rohamoktól újra életükből kedves rokonaikat kifosztván vitték azok maradékként nehezedő súlyait cintermekbe, temetőkbe, gyászoltatni, sirattatni. Megkeményített szívekkel, haragba keveredtek ezekkel a mentőlegényekkel, hogy mi a fene vigyen el titeket, hogy ide veszített titeket az a szerencsétlenségünkkel bennünket bizonnyal tanítni szándékos magasságos atya-uramisten, így és hasonlókat engedett meg szájaiból a sokadalom. Hívta mind a feljebbvalót, egyenlők között aki kötözött bolondságukból, hogy hagyták magukat ők is fekete vagy fehér gyászuktól fosztatni, visszatántorítja őket a szokásos ’élni és belehalni’ világhelyzethez, mert kizökkent bizony, Mente és a királyfitárs a zökkentők mosollyal szegett a fülükig ér hahotával. És nem is tudják-e meg, mikorra várható az könnyfelszívó jó szándékuk viszontlátásaként annak a kívánalomnak a tettekbe radikalizálódása, hogy végre valahányadszorra végül is ki lesznek számolva ebből az önkényes, ingyenes segítésadásból, mert már megelégelték, mert már a nép halni akar. És ennek a napnak is el kell érkeznie hőseink történetté kerekedése közelg, itt lesz a vége, vigyázz, kész. Rajtot pedig nekik is kijáratják, megérdemlik, kárörvendéssel a sokadalmas utcák hömpölye, színes zuhataga a sokféle embereknek mind kárvallottja e szupereknek, most e szupereket kívánja ölni, hogy támaszthassa hamarjában őket is vissza, tudják meg milyen érzés a szar. Mente fejed kerek gubája kergül, hogy üldöztetésed és társadé is igazságot nélkülöz, hiszen ti csak a két királyfiak, hogy ki segít, ingyen vannak, idejüket beleőrlik mások továbbvirultába, mi ebben a hiba, kérdi mind a kettő, pedig bizonnyal tudja mind a kettő, csak nem lehet mások kára nélkül, hogy mind mi kezdve lett, mindenkinek telve a siker zamatával boldog. Mente Ottó és a királyfi-barátja magukba e szavukat eleddig belezárta, de most, hogy viszik őket akasztófa alába, most megjött nekik is a gyászosra való kedv, de gyászuk sem ismerte, hogy ebben mi a rend, nevetés harsanva felszállt belőlük, bakónak, bárdosnak ámuló szemére, haragtól megveszett lakosság kedvének rontása ez, mert nem is fél e két haramia jótéti jelenség. Mert mitől lehet félni, ha nem attól, ami van, ami nincsen, ami lenni fog, ami nem lehet, ami elképzelni nem hagyja magát, ami hagyja, de mégsem lehet, vagyis igen sok minden adhat okot a parára. Vagyis ez a két fenti fiatal, miközben elleneik öregedésüket nem hajlandók bevárni, most is csak azon eszmélkedik, hogyan menthesse meg azokat, akik valóban rá vannak utalva erre, vagyis minden halandót, mintha a halál nem is lenne más. Hát ilyen volt ez a kétség, kalandos megmentésből nekik soha nem volt elég még, és nem is lesz soha, mert a véggel nem végződik egyiknek sem a sztorija, mert írva van már korábbról, megmaradnak csak máskor, mások és mégsem ők.

(A szőrön ült táltos paripa bosszul) Kinek kalandja szenvedés és méreg, sorsát nem hozza egyenesbe mérleg, kilökődik a világból, mint egy emészthetetlen. Mi lesz ebből, ha erre ráretten, nagyszerű módjából, hogy létét meglássa, nem valósul semmi. De itt az idő, hogy valamit tenni, paripa, gebézett, tiszta lappal kezdi elölről magát. Elhanyagolt, lenézett, sokoldalú faját nem tartja szeme elébe, elég neki a magáé is végre, aztán ha az meglesz, jól lerendeződik, ki tudja, talán majd be is foltozódik az embertől alázást sokáig nem ért, egykor oly tündöklő paripa- és ló-világon esett számtalan pszichikus szakadás. Mert volt a fentebbi sárkányos, lányokat feleslegesen visszamentő, szinte értelmetlen vándorúskodás, hazajövetel, és végül a történet ilyen fabulájának el nem fogadása táltosunk részéről és visszakívánkozás az elejébe. Most azért következik a még nem kompromittálódott ló-társadalom leírása, a belőle való táltos-nemzetség kialakulása, szétszóratása, az emberek segítésének főbb okai, majd a folyamatos csalatkozás a paripák tagjainak részéről, egészen a főhős paripa személyes bemutatásával bezárva. Ingerszegény álltában a ló-atya odanyihhantott testének szép ékszerességében palota-óljukban szintúgy unottan álldogáló nőstényi párjához, megyek mellébed, hogy rakjam a lábad, legyen az utódunk vadócnál zsiványabb, rajta ki ne fogjon senki a világon. Ez az én királyom, ezt mondják neki, mind, aki földi, parancsát lesi, nem vigyáz rá a világon senki sem, mégis megél ő a világon mindenen. Így döntöttek a felséges akarók, utódul magzódott a legény-ló, lehetett neki játszódni puszta, tó, mentét és szaladtát nem tartja semmi, hisz baja sem lehet őneki semmi. Így kóborlódik el, nyihaházza szerte, füveket, fákat, mezőket kelve, rohanja, repüli szinte a táját. Apja és anyja-ló rábízta világát, ismerje meg. Nem voltak ekkor még sehol sem emberek, játszott madarakkal, kutyával, vadkannal, bírta a bizalmát a sok vadi állat. De nem is sokkal később távol a határnak, bele a semmiből, ahol még nem járt, jönni fog, kétlábú, nyúzottan kivánnyadt, emberi kisállat. De érkeztük elébe még színes történet. Az égiek nagysága és üressége pompa, alul földi rohanászó másoké darabokba, töredék. Lovak vagyunk, igátlanul magunk hibájából okulunk majd, emberszokók leszünk. Hiba lesz ez vagy segítsége égieknek, pusztai vágtapazarlás megelégelése, oktalan porozás a végtelenségbe, bizonnyal haragszik mind a teremtő lóistenek fuldokoltukban, így indokolt a kordába törettetés, viszik majd őket az emberi irányok mindenféle tettre, igásnak és cicomásnak, pusztulni lesz nagy csatáknak vörös földjén sokuk teste. Míg gyakran sír majd sokuk felette gazdája, mert szerette, elveszítette, lesz másik, de nem a régi, döglik az is, de más volt ez is, nem lesz ilyen egy sem már, és hozzák az új lovat. Így látja messze hordó jósszemével a lóisten-pár, mégis ez lesz, de még bírjuk e mennyekbe szállt szilikózist nem sokáig, legyen nekik még rohangászás fel-alá, teljen kedvük egymásban, egyenek-igyanak a puszták büszke-nyiha urai még. Ami most lesz, annak helyszíne a messze-puszta. Rajta, gyere, te is ugrass, sehol sem egy mesterséges akadálya a lóhalálában, egyre vehemensebb hát a banda, ló-társaság rohanva rohanásnyi céllal csak mindig előre, mindig magasabbra a hévben, hevesedve a magasságban, lapos-nagy mezőnek hatalmas hosszában. A por meg a gyomok, mohok, mindenféle nap megvette sokadalmi aljnövényzet túlontúl szétszáradva fekszik patáik alá, esőadomány sehol kilátásukban, így verődik fel nap-nap után a szomjan fekvő helyzetváltoztató közösség gyengére hajszálodott gyökerei közül a nedvtelenségében teljesen magára hagyott föld. Szállnak minden mennyiségben, egész nap és egész éjjel, aludni ha leállnak ezek a trappolásban nem szűkölködő lábak, akkor is a por felül. Mert az álmodó lovak álmodása lábaiknak sok és erős rohanása, hogy csak szakad bele a cserepes szájúak messze terülő szabadságszagú alvilágába a sok pata. Így telítődik egyre sűrűbbé válva a fentieknek levegői felvilága, hogy legyen eső, legyen végre víz az égből, hozzátok a nedvességet a földeknek beléből, így erősködik a nyihák isteni uradalma, hogy a vezércsődör és társa egyként jobbnak látja esőt indítani az alvilágba. Ekkor kapcsolódunk be az események folyása így vált személyiséget, beszélnek helyettem ezek a lények közvetlenül, az olvasóközönségnek a könnyebb belehelyezkedhetés mankóját, ím, adom. Itt állunk már másodnapon, puszta mező pusztuláson, hull az eső, mint egy álom, rémes, kedvünk válik tőle egyre mérges, isteneinket eddig hála, mostantól érje utálat. Menekül a sok lovi állat ilyesmi gondolatokkal, megmérgesedve, érzi is ezt az isteni közösség, hogy önző állat volt, nem gondolt egy kicsit jobban bele az egészbe, most viszont túlcsordul az ellenjavallott tisztító tevékenység, de nehogy végzetes legyen belőle. Menekülnek a lova-sok mező, áradtan kiveti őket eddigi szaladó-szép vágtahelyeikről, a vesztébe előbb utóbb így jut bele mind, befogja kétlábúak csupasztestű társasága, hűségessé válik eztán hozzájuk mind. A legbiztosabb pillanat majd a halálé, de nem siettetve is eljön hamaros, kicsi patás gyereklovak anyjukba visszabújjanak, úgy zúgolódik a sok égi-földi víz a fejük felé, lábaik alának, elalél sokuk, mikor meglátja a hatalmas fellegeket, a tornyosulókat, jönnek tántorítani vissza lehetetlen mind. Sikoltó hangok ilyenek még soha belőlük eddig fel nem. Egymást rekesztik a szélese pusztába maradni, hiába a sokat gúnyolt, nevetett hegyek töveiig kellene, de ez is a lehetetlennel ér fel, nem istenek vagyunk, lovak. Feszítsd meg tagodat te merészen ellene szegülő, társaidat te bírd ebben a kiélezett szituációban a túlélésre. Itt van e paripa, ő lesz a táltos, vezér. Mert gonosztól fosztott nyihai isteni fennek jó szándékáról lehet e beszélni, vagy palástolt fundálásáról az újabb büntetésnek, hogy ezek lesznek majd jutalmul, özönvízi lóhullást kikerülve az embereknek kiszolgálatjában. Gyertek csak utánam, nézi hátra a maradottakat, de mennyire kevesen vagytok, ilyen szerencsével, átokkal vértezve, hogy megláttátok az előttem zajló kivezető utat, ahol a legkevesebb a hömpölygő örvénye, a legveszedelmesebb örvények innen távol esnek, gyertek nyugodtan, gyertek gyorsan. Itt van a szép szerelmem is, szerelmem, társam lesz a bajban, érzem a szemében a jajban, vele töltöm a túlélés első éjszakáját, belőle hasad majd ki az utódi kis ló, paci. De honnan e látó képesség még, hogy megmondhatná bármelyikük, fiúkból lesz patások elseje, emberi büszke szolgaállat, tudatlanul él majd benne a szabadságmag, de kinőni csak néhanapján fog neki belőle élve, ha táltosságra az idő most alkalmas megint végre. Gyerünk a vágta a hegyekre éjre, itt fenn nem ér majd bennünk az égre oly jellemző irigy. Megnyugodva nem, de a pánikból csillapulva elérik a szállást, itt jó lesz, mondja, gyertek, álljatok közelebb, mondom. Figyel a körülbelül 20-30, tegnap még poros föld futotta lábuk vizet ilyen mennyiségben nem ért sohasem, hogy ilyen valaha is megtörténhet, nem. Félelmek árnyékolta szemek, csapzott sörényeken csörög, kövekre huppog a víz egyszerre, így figyelnek, így szól a vezető. Úgy gondolom, mondja és beszéli tovább, a többi 20-30 figyel, de mint aki semmit sem él át, csak azért a kellemes nyiha szöveg megnyugtató mégis ebben a szakadásban. Az égből jön már csak villámló sugárban egymást követve a sok hideg nedvesség. És haszna van a szónak csak annyi, legyen ideje mindnek csillapodni, szívverésnek normalizálódni, izom rángása csillapuljon, korgó gyomor elhalkuljon. Utóbbi fickán csak, nem bír vele a sok láb, leülnek a bátor lovacskák, fáradtságtól elnehezülve füvet keres mindnek a szája, szeme kocsányon, hol, merre a falat, mit életben maradt erőszakos gyomromba találok. Így tengődnek a többi idők is, egészen a megszánás bánatra vezényelt isteni napján, megtörténik a földeknek könnyebbedése a vízi súlytól, meglepődnek a vidéken a sokannyi állatok újból, a maradék persze. Nincsen először egyiknek se mersze a loholáshoz, bár erre nem is sok a pátosz, a lassított felvétel, a totál és a premier plán, egyelőre beérik tán azzal, hogy élnek, mi reménnyel vágnak bele a semmiségnek, csupa pocsolya a szem amerre lát. Inni legalább nem kell keresni folyók szavát a fülnek, merre másik állatok vizeket szürcsölnek, mert most minden a szürcsölésekkel teli. Veszi a maradt ló mind a négy lábát, irányul is adja nekik a vágtát, nem is vissza a mezőre, mert ott összefüggő tükre, szeme csillog az égi kéknek, és mert a hegyben a szaladás új perspektíváit, ugrási módokat, szökellést, más szép játékokat talált ki a nyiha-nép az eltelt idő alatt. Nem az a helyzet azért, hogy kizárólagosan hegyi állatokká lettek volna, annyi idő nem a múlt még, csak a féltés, született paci állatoké és a sajátjuké, emlékek gyásza nyugtázza, horgadja, hullámban a víziszonytató. Egyre gyere fel te kedves, széptomporú mögéd kerítő vággyal hadd háglak. Erős és hatalmas menettel szél kél közben, esztendőnél közelebb született a majdani táltosság alapító. Gondozzák felnőtté, etetik erősre, vágtázó lábakra erőst lesz szüksége, adják most alá okot adó sorsát, hogy menni kell, hogy a lángokat feloltsák a távol, ha a bosszú-ló majd megbéklyózottságában ellehetetlenítve még akkor is visszaszerzi a dicső vidám vágtai időket. Mert ekkor az, hogy jön most az ember, mostoha helyzetbe kényítve magához kötözni, hátára pattanni, szügyét nagyon megrúgni van kedvére mindegyiknek. Lovi vágta marad magába, kezdete helyett vége is végre, mert elébe áll a pusztai rohanási lehetőségek megvalósításának, hogy itt vannak a kétlábúak, nyilazgatnak, durrogatnak. És eljön az is holnap, hogy rajtunk fognak kényelmesen nyargalászva teret rövidítni, időt csökkenteni, tanakodott a megmaradt ló-közösség vezetőségi értekezlete. Nem adjuk meg magunkat, a végsőkig kitartunk nyeregtelenségünkben, senki zablája sem fogja szájunkat rondítani, vágtára fel, volt a parancs a többieknek, és együtt a mezők helyett fel hegyi ösvényeken, legelők gyér tágultára, nyargalászni ott. Így teltek a sovány menekülős napok az utolsó betöretlen földekig, ahol a lónyomokat mindig bakancsok sokadalma követte, egészen, ahogy jött a döntő ütközet. Hiába lett mind, mert a ló bár gyorsabb ösztönű, de az esze az embernek a nagyobb aduja. Ezért szenved a négylábú banda csúnya csapdát vágtán-nyomon, csalós kelepce bevárja őket úton-útfélen, szóval nem is sok, néhány marad csak, azok is csak meghalásra, ligetekbe bujdosásra, mocsarakba süppedésbe, hegyszikláról zuhanásra, vagy hogy elejtett társaiknak nyerges életformájával egyre többször szembesülniük kelljen. És a táltosi ló-nemzet is betagozódik a háziasítottak közé, búvóan nem adja tudtára titkát csak a beavatottaknak: ezek értesülnek folyton, hogy mindig egyre közelebbi, hogy visszatér az aranykor. Táltosilag joggal vagyok a megmondhatója, emberi kétlábúságnál rútabb nincsen semmi, mégis ezt az alázatot kell a hátunkra felvenni, vinni ide, majd oda, futni ha kell, terhet vinni amoda, kezdte a nyihát a táltosgyűlés vezérszónoka. Lehetőségeink szerint mindent meg kell tennünk azokért az emberi kétlábúakért mégis, akik ezeket a rútakat vezérlik, folytatta ugyanaz, sokak nyihahotája abbamaradt erre a furcsa felhívásra, de aztán mindjárt megértik a veleje hol e tervnek. De meg ne tévesszen benneteket fényes küllem, ragyogó beszédek mögött a csupasz cél nekik pénzben mérhető, pompába veszejtik máris magukat, amint alkalom adja a harácsot, vesznek két kezükbe még annyi lapátot, kimernék vele helyéből a világot. De bizony a világ ezt bizony nem hagyja, rabságunk nyomora bennünket bátoríts, hogy megleljük mindig a csúfban, ki segít. Ilyen például, és itt példákat sorolt fel a hallgatóság fülének, könnyebb legyen a definiálás, a csoportalkotás, a szelekció. És így született meg az általános terv: minden kétlábú elesett, megbotlott, felkelni fájó ember felkarolása, táltosi átalakulás prezentálása ilyen esetekben, felajánlva e speciálisan sokoldalú szolgáltatást. Így lettek a táltosok búvópatakból hömpölygő hegyi patakká, majd áradó folyammá, ami felveti magából a mocsarat és iszapot, pusztít és termékenyít a maga szabályai szerint. Így lett hős a sok halálra ítélt rabló, gyilkos, fosztogató, szemérmek szemérmetlen becsmérlői és megannyi más haramia átok. Így lett trend a rendetlenség, káoszba menekült, ki nem bírta urai főségét, és bátran számíthatott hirtelen, de bizonyos naivan elkötelezett táltosi segítségre. Mert a táltosi terv mégis így nyeri el igazi célját, mert azért a sok megfeketített, rosszarcú bandita között akadt sok, aki attribútumait elleneitől kapta, akik bizonnyal sokkalta valószínűbben voltak olyanok, mint amiket másokról mondtak. Ilyenekre hívta fel a figyelmet a táltosvezér-szónok, hogy az gyanús, aki cicomás, cirádás cuccokkal illeti csupasz magát, és azt kell elkerülni, és azt kell felvinni az égbe tündéri kalandokba, aki a legkevésbé érdemesült rá, az a leginkább érdemes. Hősök keletkezése táltossegítséggel így lett meg emberöltőkön át, nem azért, hogy majdani varázsbeszédek hosszúidejűsítsék e kalandokat, de azért így lett mégis, amíg egy ilyen beszéd lejegyzésre nem kerülve el nem jutott egy táltosi kezébe, patája prüszkölt is dühébe, hogy ennyire mellőzve van a ló-tett helyébe semmi a jutalom. Csak annyi, hogy a paripa örülhet inkább, hogy segítségére lehet egy már eleve megelőlegezett hősi jellemnek a kibontásában, amikor valójában őt illetné meg egy királynői lába-köze jutalom, annyit tett, mert különben a férfiúi energiából fele annyira se jutotta volna. Így lett egyszer aztán egy ilyen hősi történet végén a várt fordulat, hogy a boldogságra kárhoztatott asszony épp karjaiba borulna szabadítója vetkőztető ágyának, mikor belenyihhant az aktusba az aktuális négylábú segítőtárs. Szabta széjjel, ahol érte a farkas, hímes vetélytársat, hogy ennyi elég a köszönettelenségből, és várta a folytatást. Elképzelhető női riadalom, sikongatás, segítség reménye helyett táltosi gerjedelmek kielégítőjévé rabosított nőstény lett szegényből. Mondta sokszor is, miért épp én, aki ily szerencsétlen, míg meg nem elégelte panaszait a táltos uraság, repülve, szállva újra más hazába, változva vissza újra gebének, meglephesse újra az elesetteket sok csodás átalakulással. És lesz bizony sok szegény még, aki várja bizony hittel, hogy segítségére siessen egy ilyen, és meg sem lepődik majd, ha így lesz. De a fent elszenvedett királyi lányka hasas lett közben párszor világnak javára, életnek bajára, ki tudja még, mint mutálja magát a természet kénye kedve tovább.

(Táltos Tünde, Táltos János) Ki nem látott volna még torzat, mert csak az isten a borz a torzon, a többi a benne az emberi, a torzat. Így volna, hogy senki nem is kíváncsi, annyi ilyet látott, hallott, de amikor megjelenik a színen mutatva, hogy ők aztán tényleg azok, akkor lesz egy kevés ámulni való, aztán megy az is a helyére. Mert azt mondja, hiszem, ha látom, mégis, amikor látja, nem érdekli, jobb lett volna, ha nem, mert nem akar igazából ezzel mit kezdeni, ha van, akkor legyen, aztán jól van, de ha nincsen, és mégis beszélik, úgy is jól van. Hát akkor jöjjön nyugodtan a táltosi apának és királyosi leánynak a született mégis két gyereke, a Tünde meg a János. Aki mást szerethet, fejének vánkos az, ki magát ne vesd meg, sóhajod lángot ad, magammal haraggal elválni nem szabad, legyek tán valóban szavaktól áldozat. Felderítem napjaimat szövegemmel másokat, oldozódom kötelemből, kezem fogja válladat, hasadon a simogató, hátadon az átadom az energia, szemeden a nyálam. János, hajadba a szám most erősen harap, Tünde, lábad bűze hű, de tűz alám szaladj. Fejünknek akadjon pihenni párja, vigyázzunk egymásra most kiabálva, ne törjünk pálcát senkinek fölébe, teneked mosolyod másikhoz fölér-e. Így az ifjonti évődés a testvéreknek javára, játék a fák közt, erdőnek folyása termői burját adja mind nekik, ők meg meghagyják úgy, ahogy volt. Ilyen a zöldi-mesei együttélésük a természettel, kiegyensúlyozott, harmonikus, de szín vagy fakulat mégsem ugyanaz. Szóval így megy ez, egészen a kíváncsiságig, hogy ér-e valami többet, és mert erre egyáltalán gondolat kelt bennük, valószínű, hogy igen. Ha meg így van, akkor megmozgatjuk őket is, egyet s mást, újakat meglátni. Szíveitek mit kíván most, szerettetést, elhalatást, szájatoknak meg a nyitást, beszéljetek ki belőle, ne maradjon ki belőle, semmit ki ne hagyjatok. Adjatok egy falatot, egy elég hogy aljasuljak, lássam magam feltűnőben, asszonycsóktól feltűnőbben merevedek maradok. Folyt a sóhaj, hogy a sok óhaj mit tett velem, nincsen már csókkal, szertelen bókkal, nincs kedvesem. Helyetted nappallá egyhangúsít majd a sok leírt szó, krisztusi kínokkal mondani le magamról, testemről, ami a tiéd is. János, Tünde ne kiáltozz, erdő rejme messiást hoz, hogyha el nem zavarjátok, míg ők egyre csak kacagnak, áldozat hoz nagy hatalmat fejükre szór, tagjaikra lépked, nem éri be bánatos szemükből ki kérdez, mi bánt. Jön nekik a harag, hogy szent dolgokkal újra foglalkozzanak, legyenek a történet és része, érzelmekkel telítsék magukat készre, és arról lesz a szó most, hogy nem adják alább a János meg a Tünde a pallosnak a nyakukat, vagyis menekülés lesz és harc és nem a béke, máskor meg pont mindnek az ellentéte.

(Cifrazűr) Mente Ottó zűr. Nem, ő mégsem az, mente. Aki hozzá képes hosszban és energiában ilyen mérvű távolságait lemente, arra érett a menő, mint a Mente Ottó. Cifrázva ezt még jobban is lehet, ehelyett viszont megmarasztom mégis az olvasóközönséget a cifrulás még egyre bonyolítható mintázatainak felfejtegetésével, kibontani pedig nincsen is bármit sem, de azért, a lehetért legyen. Kinek az élete lehetne rendezettebb, kinek ideje lehetne letisztultabb, kristályosan moccanatlan, önmagából kiolvaszthatatlan. De ha történne éppen, hogy valaki eszetlen éppen ennek jutna keresetlen kedvvel, az bizony elméjéből kivetkőzött, magának baja az ő szerencséje. Ilyen emberekkel viszont, és itt zökken a szekér, itt törik a tengelye, borul a tartalom némi alá, mert az ilyen embereket nem is kell nehézkes módszerekkel nyomoztatni, hol, merre, mert az ilyen emberek közül itt egy, Mente Ottó, és egyből kettő, Hosszú Dezső és egyszerre máris a több a rajtuk kívül, a többiek. Úgy rója az utcákat az este lámpafénye alatt a betonon, a földön, a homokban, a macskakövön ütemes, ritmusos képletben a sokadék, drasztikus mindnek az arca, annyira zavaróan csúnya, hogy így már szép, hogy megnyugtat. A Mentéék társasága is ilyen kaliber, lassan járnak, lassan érnek, mindegyre pedig sietnek, hová mennek, el nem mennek, csüccs-helyettesítő vegetáció. De miért is, hogy e szó annyira befeketedett, hogy a Hosszú Dezső körmeinek ágya, alja, én ezt nem tudom. Ezen túljutni hiszen sokaknak csupa külsőség, legegyszerűbb mód a határolódásra ez, mások meg divatra viszik, piacozzák magukat egyre cicomára, belsőjüket a kevésség oltárának ajánlva teremtik meg dekadenciájuk felé az igényt. Valóban, én közéjük sorolandok, mégis oly átlátszónak, vakablaknak való ez nekem, éjjelek meg nappalok rendjét sem lelem, ébredek feketébe, szemeim hunyom fényre. Tiszta sor, helyre az észt a szív teszi bennem, legitimál, majd humusszá varázsol a megszállottság.

(Tündi, Jani, gyere beteg) Jönnek, csak folyton jönnek, hívhatóan nem felelve, mint a maguk urai. Mit is lehet velük így kezdeni, hol lehet őket így megfogni, tetten tartani. A csöndet bennük megmérni, velük magamat kihívni, felérni együtt és lejutni vissza, olyan sokat kérek már ezekkel, hogy végletesen teljesíthetetlen, főleg, hogy a teljesíthetőségére várva telnek a napok. Nem az én napjaim, várás, zárás előtti nyitásra, elég mámor híján fejemtől hiába sivárba tágul a perc. Ki beteggé tett, most kér, ő fenéjét marasztaljam magamban én azzal, hogy ellene szegítem a mindenféle természetgyógyászati meg a hagyományos orvoslási javallatok tanácsolta szert, hogy megmutathassa, zabolázhatatlan, felcsillanthassa, feketíthetetlen, annyira nem idevalósi, annyira evilági. Annyi, mint a szódás lovának a gyermeki játékos ostorütleg, nem veszi fel. Itt a mód akkor, lehet megmutatni egyre gyorsultában, hogy örülés-e az őrülettel mi rokon, kedves szavaimmal nyomasztok vagy haragos széllel szellentek minden büdös mondatot, egy-e, kiadom fekélyeim bőrömre nappalnak, éjszakai holdnak, látványnak a szélbe, asszonyomnak kezébe, szemébe a férget, hajába iszapom, a mélyet, pattanásaira fügéket, magomat hiába. Ilyenné válik a milyen, se tudom, kiszolgáltatva énemnyi sivárnak, belőle folytódom, lápomba merítek magamért cserébe, ne szipogj. Hatalmas országom hasamból kimos, beleimből alázuhanyoz, kövesíti mérgem, leszitálja, mi készem, és így a hitehagyottság levert lezsersége kiáll rám, elhagyni nem tudom magam annyiszor, hogy ne kiálts rám, beszéltess, elhallgatok így. Kívánom, hát épülök újtudatlan, játszani szeretek csücsülő és felálló szavammal, vidámít a bőség és a rend, a felépülés a bajból, és hogy akadnak biztatóim, mert szomorú a hasonszőrűek együttérzése. Borzol a ridegség, a magány és az öntudat, azért vágyom annyit rájuk, míg a nátha kínoz nyilalló torkomon a láz, bízom a napban, látom asztalomon moslékkal teli a tál, és még van pár napnyi idő a fölé hajolásra, a bekebelezésig, a békés, boldog életemnek folytatásáig. Nem is kellene ennyi szót erről, mert ugye, kicsi kedvesem, mondtad te is, szocializálatlan vadbarom, én meg amekkora vagyok, titkon erre büszkén számon a mosoly.

(Táltosék a folytatók, hurrá) Hát már semminek nem tudsz örülni, te őrült lelkemnek örökifjúsága, örököregsége, itt a lehetnyi lehelet újra, fogd, kis szeledet hajódba fújja, vitorlázz, legyen lelked, ha kell, az evezéshez. Honnan megint e szél, mások mozdulatainak rebbentő hatása, újralök, útra vértez, ihatnak belőlem észrevétlen, eszem a többit, ha nem is érzem tele gyomromat. Vegetáljuk egymásból a levegőt, fenntart ez, és el nem enged fel, se nem lefelé. Lapátszerű karokkal most nekilátok, lenvászon-fehér szélesded füleim pihentében, hajtom ide-oda, előre gondolom gondolám. Közhelyekkel bélelet eljátszom így évemet, most a mesekedvre engedem a szám. Gyereknyi fogakkal frisset, zöld, nyállal kerenget körbe a föld, most születtem, roppanok máris, röppenő szóm játszik, bekebel téged is, kedves testvér. Az este mérges is ránk, kaparintana, de nem kap, szerencsés csecs jutott mindünknek, lesz kalandunk, míg meg nem haltak, és nekünk is ránk nem ébreszt a reggelt gyülesztő, hajthatatlan harmat, leáztat és kisoványít, lélegezzük magunkat más világra most. De ne még, ti Táltosék, gyereklélek lesz a világmentő mesei séma, itt a fáma, gyertek bele, nem lesz bánat benne, sok csak, mi a véggel abbahagy. Hullámok az Óperencián, vigyétek a két hősgyermeket kalandba öletekbe fel, szavammal mi nem érhető el, megmutassátok, látványuknak megengedjétek, ím. Meddig még a csak a tenger, göndörein meddig rejt el életünknek megengedője a világot legszívesebben azonnal tövestől felforgató tragikus sorsú sárkány-ördög-banya triótól, előlük, akiknek nem véglegesítő megfékezői mi jövünk, folytathatóságra figyelve azért. Tenger mélye hasadó vizeknek éje, só marta testünknek héja, iható vizünknek egyre a híja, közelget sorsunk rontani banyó, állkapcája alsó éri haboknak alját, cetszilás felsője harapja egeknek feljét, természetnek minden szüle rémét nekünk kívánja egyre rohammal, kettőre dühvel. Háromra most, kedves Tündém, bukj ágyékomra tüstént, takarom hátadat karom öleltével, nagy fejem adom remegtével, szörnyi rontás ellen kelve kettős erővel rárivallunk a veszélyre, bizodalmas lesz éjszakánk is, ahogy nappalunk sem nélkülözte a segítő lények létezésébe vetett fogyhatatlan bizalmunkat, így a János, táltos gondolattal, tettel, okosan. Ha meg a hit megvan hozzá, lehet akkor a harcot kérni, úgy is a mesefolyam véget nem érésében a fentebb említett gonoszos triónak a leglyukasabb a sorslufija, száll majd össze-vissza, széjjel, életgumikereke, defektet kapnak úgy is rendre, sorra ráncos, beállnak a táncos, haláli sorba nemsokára. Mégis azért lesz itt az elmondásban egy is, ami csavar, dauerosra jár a mondat kezemben, mert járuljunk a meseoltárhoz, renegát történetbonyolítás hoz kedvet, legyenek a hőseink is eléggé árnyaltak, veszítsenek csöppöt sematikusságukból, habár marad minden a maga kaptáján na végre.

(A sokat látó és sokat értő fényképezőgép-szemű) Erre jár, felénk talál, mit lát, a vágya, semmi más. Pillantásunk örökíti, mik is leszünk már ezután. Éhkoppon a légyotton, szomjúl, kopog a szívem, csörrennek össze benne a tehetetlen szavak, ahogy borulnak egymásba konyúlva, babám, bánatosat álmodtam, segíts ki belőle, ha mondtam, magamra hagynál, az volna jó pedig, hiányozhassalak, hevemmel erősködve pedig engedném tetteimet történetbe bomlani, általunk helyett állandó tárgyak tragikumába zárva és belőlük nem szabadulva elfecsérelném életemet a visszahúzódásra. Megfehéríteném magamtól a környezetemet. Időre jönne értem, mintha megbeszéltük volna, a leszabadító leszabdal rólam puha húsra vált, játszom együtt a többi földlakóval, örökíttetem pillanataimat sok suta, bice emlék a vegyszerekben. Telt vizű kádban áznak a tegnapok, igyekszem kihozni belőlük a legegységesebb narrációt, epizodikus szerkesztés, megszakításos szeretkezés, pucérkodás, testfestés, közös húsleves és séta, főzés után a lakottságra rácáfolni egy cigivel, büdös kezem szagolom, pattanásaim nyomod, kiabálok veled nagy élvezettel. Sírásra vágyom sokszor, ríkatni tudjuk egymást szerencsére, feloldódást követelünk ilyenkor, rendezetlen pillanatainkra válaszul. Legváratlanabb pillanat akarok lenni egy fényképben, legelkapottabban a rend. Ilyen előhangok után, sejtem, hogy hallva az egészet, jelent meg a fényképezőgép-szemű, hogy biztosan lelőtt már éppen elégszer rejtett kamerájú agyával, hogy ez most jó, expozíció, ez most megint, expozíció, sokat, mert annyi az elkapott, a megfogott, a vissza nem tér. Ilyenkor szólított magával, kívánva halállal magának véget, örökül hagyva nekem egy képet. Rajta én, a halálba menők köszöntenek, már késő kása, lecsúszom iszonnyal bélelt szakadékába fulladozni és várni, ennél még mi jöhet jobb, és remélni a semmit, hogy halk lesz vagy nem is beszél, nem is ért, ahogy én sem. Szűnik ami dobban, pára nyomokban burján enyészet, nehéz szagoddal gyorsan kerülj meg, bugyolálj, fázom, érzelmetlenné.

(Sokasító kalandok és letisztulás) Adj magadnak, kedves Tünde, táltos lábaidnak közére fut be vitorlával erős széltől. Nekifeszülve vágyom a nyugovásra, kalandra újra öleltedben és megint tőled el, megnyugtass hát, parancs ez, kedves, kedves tündéri vagy. Tündéri a te mozgalmad is, János, te is tündéri vagy, ahogy én is az vagyok. Két tündéri, az egy pár, ez igaz ránk nézve is. Úgyhogy adhatod a maggal tele vedreidet, számba venni nem leszek rest, szerencsés csecseimet te meg szopikálgasd addig, szülessen nemsokára a gyermek, szerencsés emlőimből szerencsés tejet adhatok neki szerencsére. Lassú pír arcot mos, hadd nyúljak arcodhoz is, nem csak lábaim közével nyomlak, szép szavaddal emésszél el, foglak füleiden át, halld meg, súglak, hüvelyeden át, zúgat benned katonás vesszőm, alacsony kérésem marad a végére, csiklandón cibállak, hogy már a békére vágysz, hajadnak terítem zuhatagát magamra, leúntatni úgysem tudsz már róla, elküldenélek, hogy hiányozhassál. Korholsz szájad szélére ért gödrös mosollyal, nem tágítok tőled kezemen a sóhaj a szádról az öledbe viszem, tágítni lukadat így segítsz nekem, megkapom, megteszem szerelmemet, megvárlak, ne féljél, adhatsz nevet csókjainknak és fullaszthatsz te is. Mondod, végünk van, mint a Hosszú Dezsőnek, és hogy ölelkezésünkre alád terítettem testem abroszát, jöttél, fogyasztottál, semmit nem hagytál, mégis én jutottam most is tebeléd, mégis te adtad a sok magot belém. Jó szívvel láttalak lábamhoz mászóba, engedtem botodat ölembe állóba, megadtad magadból fehéred, felkapjon belőlünk temérdek lovas-emberes szülelény. Elég lesz belőlük, nem is lesz egynél több, nem is kell, mert ha sok, jönnek majd szájuk-nagy, éltünkből kifogyaszt, helyettem szívja majd, szapora pulzusod pirosa túlszalad, ereidnek nem kegyelmez, saját véred így védelmez. Fiad lesz majd csípős kézzel, így oszt nekem maradékot, öreg lábak, ágyért sírók, hátammal mikor kiáltok újra, várja nevetve, kérdőjelemen lovagol nevetve. Szádat mikor ettem utoljára, nem tudom már, csak azt, azt kívánom újra etess meg, fiad akarok lenni most, szeretgess, ébressz vágyat, hátha beleél újra bőrömbe a szín, barázdáim simulnak, ha fiatalnak látsz, megint feszül az izmom és minden ín kitalál, mutatja magát. Ne félj, mondod, ettől, jó uram, de hogy miért ne, nem mondod szóddal, szemeiddel csak, ráncaid nőnek neked is holnapra, nem leszünk egymásnak sokára holnapja, észrevétlen elfutunk majd, vissza se találjunk, kívánjuk mégis, a megszokás halálunk. Nevelkedik, cseper fiú lesz tényleg egyre jobban, teszik rá az egyre hegyre sorsokat a szülei táltos páros, mintha várnák, mikor már, hogy elégelné meg, hogy mindig újabb, de nem. Így sihederedik pofája borosta, tollas arccal, cifra lábbal ugrat egyre magasra, végre többet töltene a levegőben, mint lejjebb. Ránő apjára, anyja hajlott csecseiről leszokik végleg, más szép asszonyokat nevez szerencsének, reggeledtét érzi ifjú életének. Indulóba rakja, csizmákba bújtatja négy lába csupaszát. Anyja érdes ujja édes érintéssel látja be a fiát, neki mennie kell, tarisznyáltass, anyám, apja feje lóba kileng, nincs mit tenni, elmúlt kilenc, vissza is jönnél, minket nem találsz, nem is keresnél, tördeli már csak magának a búcsúzó szót a két táltos-szüle mutalén