(A varjaké a holnap - Mente Ottó találkozása egy igézettel és szerencsétlen igézet bolyongásai). Honnan ismerősek az emberek? Bizonyára az álmaimból. Igézet a szememből, rossz seb a számból, kurvák lábai között a ragály friss hírei, úgy menj, mint a lábatlan. Combizmaimban futás és iramodáskényszer, sarkon fordulok, le a járdáról a széles utca éles kövezete nyávog a lábam alatt megannyi menekülő macska a parázs pillanat. Mert befut a Mente Ottó is abba az utcába, ahol az igézet szerencsétlen megint, és a Mente Ottó szerencsétlen maga is, most akkor mi van. Hát ez most szerencse, minden hiába, most jól jár a Mente Ottó is meg az igézet. Egymásra találás izgató és távoli, megragadással teljes kósza mozdulatok, védhetetlen, szaladhatatlan szemek lebírják mindkét lábnak izomerejét és a biztosság rendíthetetlen földillata. Szállj igézet, meneküljél te meg a Mente Ottó, így lesz váratlan és sorsszerűen minden és hamar, mikor lehullanak a falevelek minden fáról, ami nem fenyő. Egymás intimitása, programozott biokémiai orvtámadás, minden ráció kinevetése lesz a sok-sok reláció, felspanolódó ripacskodása csodálatos. Ki hinné, ha nem mindenki. Összezsugorodó agyban sokszoros energia kipréselődve jégvihar, elver, vizenyősít, a szempillák és a könnycsatorna áradás alatt, maradnak az ölelő karok forró rácsodálkozással a túlélésre, hogy kivétel nélkül mindenki mégis tökéletes. Sebezhetetlenül halandó. Erre jön még kiegészítésképpen, le a kalappal jogászi lelemény, hogy ez az igézet meg a Mente Ottó is honnan tudná, hogy ez itt a nagy titok. A megtartott titkok megmérgesednek, ki kell mondani, mert így született ez az igézet is: zölden, de nem reményből, megérett, ami marad: harag, felhajtani nem szabad, föloldani nem lehet. És ketten egy test, a Mente Ottó észre nem vette a változást, mert az még nem akar felfedeződni. Lepel rá most, hagyjuk, hadd legyen a haragból remény, fusson a Mente Ottó izomsegítséggel, amerre elkerülhető a kivégzése, és most ennek az igézetnek elmondom az előtörténetét. Mert igézi a kislány a kisöccsét, most szülte ki az anya épp és máris köhögős és vézna, és csúnya, nem szép nagy feje van, olyan, mint egy csecsemő, ez a kislány meg csodálja, mint a napfény az újabb reggelit, rákészülés nélküli várakozástalansággal, ahogyleszúgylesz, bárhogyleszúgylesz. És a kisöcs felsír hangos hangon, mint akit bánattal tölt el már az első lélegzete is, hogy fulladna meg hamar csukja szemeit, nem enged a pillantásnak, és hiába. Igézet lesz belőle, érzi az anya, hogy baj van, rágja a fülét, haját csavargatja, a szájába nyúlkál, melléhez emeli a csöppség fogatlan fejével előrebukik és folyik az anya teje bele, fehér csók ez és hiába. Fogja foggal-körömmel emeli, masszírozza az izületeket, vizes ruhával tisztogatja a bőre áttetsző mint ha vékony jég volna, Jó volna ha megemberelnéd végre magad, te meg kislányom szaladj a szomszédba, ott lakik, hívd el, mondd neki, Baj!. Szalad ám a kislány, vele a hibája, hogy szeretet érte a háza elejét, szomszédasszony javasasszony, kiszagolja majd az okát, Baj!, kiáltja kis szája a kislánynak nagy szemekkel és megy. Benn a kisded arccal falnak hasalva paplan, alatta anyja nyugtató keze lassan simítja el a görcs kecses ráncait, bízzon mind ki született akaratlan, bízzon magamban, mert jön, kire várunk, jönni fog, ha jönni kell a kezdetben vala a mélységek és vala felette valami. És nincs aki értse van, csak higgye, de számtalan, igézés ez bizony, mondja a szomszéd. Kell hozzá a friss és szótalan víz, majd az megoldja a gyerek mosolyra képtelen, nevetés is lesz, visszhangos kertvége, házak oldala dobja majd a kacajt ide, oda. Mert tudják az asszonyságok, ez a leány a ludas, a kolompos, ha nem is tehet róla, mégis tehet, mégis csak veszélyforrás a két nagy kerek harang, mandula, fekete bogarak. Küldik is el sík vidékre, ahol semmi élet, viszi magával az eltérített igézet, szemeiben most sorsa felébred. Mert lapátra került a kis csöppség, kemence melege gyullasztotta, tették üstbe főjön nagy fejjel lefelé, és ment az igézet és a kislány ártani másnak, a nagy puszta mezőn aztán elváltak, egyik faluszéli kicsi temetőbe, másik meg a városba. És a másik az igézet, az egyik meg a kislány. Bolyong a másik, mint akit magára hagytak, célt tévesztett, puhán omló házfalaknak, hát most kell valami újság. Friss, mint a Mente Ottó, tudatlan, mint a Mente Ottó, nem fedezi senki más, mint a Mente Ottó. Jól járok vele, gondolja az igézet, innen nem szabadítanak egykönnyedén, de még észrevenni sem fognak és csak nagyon nehéz lesz kimenekíteni engem innen, gondolja az igézet. Hát ez az igézet veszte lesz, mert még más tervei vannak velem, még sokáig nem találom meg a helyem, kellenek a kalandok földben-égben, gondolja rólam és a narrációról a Mente Ottó. Igézet, hamar kivégzed a Mente Ottót, de ezt csak azért hiszed, mert fut-szalad az igézet, betegíteni kímélet nincs kihez. A történetnek ebben a szakaszában csak illusztratív, hangulatfestő epizódszereplő egy epizódban, gondolja az igézet, ez az elbeszélés számomra nem kifizetődő, a haszon semmiféle, kulcskérdés, hogy vállalom-e így, vagy elszakítva ezt a különben is felettébb kiábrándítóan unalmas és öncélú, enyhén misztikusra hangulatolt szójátékfűzért, amiből rövidtávon semminemű értelem nem fog kiszivárogni, és más szerepbe kezdek, gondolja az igézet az eseményekben betöltött legaktuálisabb helyzetéről. De ekkor mégis, mintha minden a meselogika legelfogadottabb sémái szerint múlna, találkozik a Mente Ottó az igézettel. Ekkor helyeződik kilátásba először az esély, hogy Kispéter István narrátor elveszíti koordináló szerepét, hogy áthidalódnak ezek a világok és valami olyasmi lesz, hogy azt már nem tudom leírni, mert innen vagy az egyik vagy a másik folytatja tovább. Vagy az egyik a Mente Ottó vagy a másik az igézet.

(Ha a szemfedő ingyen van - meg kell halni) És hallga füllel a Mente Ottó kiabálnak az autóból, Itt a halottas autó!, Itt a halottas autó!, Ingyenes halott-szállítás! Az autó, amitől félni kell, mondják, jön most az utcában, ahol a Mente Ottó van. Úgy látszik, minden bizonnyal ma ez a kitüntetett utca, szerencsések lehetnek ezek az emberek, akik itt laknak most, és szerencsések a halódóik is, hogy meghalnak épp most. Hány ember a város és az ország számos településén gondolja lefekvés előtt, hogy milyen jó is lenne akkor, éppen akkor. De már jön is az első örvendő családosan, idős asszony, halotti kocsiban kiteregetve az utcai levegőnek és a kíváncsi tekinteteknek, amikből mindig van kevés. Anya, gyerekei sokasága mellette, nyaka körül mennyi, lába alatt is van, hasához dörgöli fejét az egyik, mellébe cibálja kezét a másik, orrára mutat fügét a harmadik, elég. Be hogy nem mozdul anya fejében a villanyégő takarékosról a piros és forró mezőbe, hogy ebből a sokadalomból minek is ennyi, úgyis mind csak utcaseprő vagy utcaleány marad. A gyereksokadalom meg vihorászik, ahogyan nem törődnek semmivel a nagyvilágon, csak a maguk dolgával, meg hogy az anya bosszús legyen, mert most lehet, mert most nincsen itthon apa. Anya meg, ahogy van, tolja a hulla néma teste remeg az utca hasadt kövein egészen a halottas autóig és ott, ahogy van, anya átadja anyát a gyorsított és fizethetetlen eljárásnak de nem fejeződhet ki ennyivel. Anya meg, ahogy van karján kettőt, mellyén egyet, lába közt a negyedik, és ahogy kell, adja, mert meg kell halni. Olyan, mint az ingyen fagylalt, ingyen ringlis, ingyen kaja, ingyen viszik a nagy-nagy nevetések közben a feladott porontyok, kölkek meg cefrék egymás hegyébe harmadába be a halottas autóba, platótele sisierehad a nannyó meg elhalt hanyatt középen néz. A sokadalomra csukódik a tető megnyikkannak az ajtókilincsek és boldog együttlét mindenfelé. Integetnek anya gyerekek egymásnak az autóba meg az utca labdáktól simára suvickolt kövezetén a maradékkal is épp elég sok baj lesz, anya gondolja és igaza van, mert ő tudja milyen ez. És az autó, amitől félni kell, pompázatosabb színek nem is vannak rajta az okker sárgánál és az orchidea rózsaszínű virít a tetején, ettől az autótól kell félni. Míg halad a haddelhadd minden felől, Mente Ottó bennük menedékre kerül, mégpedig nem más, mint anya személyében, amivel kezdetét veszi a Mente Ottó hányattatott sorsa el nem rendeződésének folytatódása. Mert ez az asszony olyan, mint az aranyba kell foglalni a lába közét, de egyéb tekintetben cudarul hanyagolni kellene, és messziről szemet hunyni felette mindenkinek, de a Mente Ottó az érzelmi ember, ugratja a lába közti zsizsergés, ha nem tehet róla, egészen addig, amíg újabban sokat csalódik, csak ne hogy egyszer végleges maradjon, mert akkor ki tudja, lesz –e szerencséje egy ingyenes gázolással.

(Munkásvonat – benyújtotta M.O. kalauztanonc) A kalauznak nagy a hatalma. Beszélhet úgy ahogy akar. És úgy is beszél. (1) Módszerei meg sajátosak. Minden kalauznak ugyanazok a módszerei, de a kalauzok között is rangsor van. A kalauz nem akkor kerül magasabb pozícióba, ha újabb típusú vonatra kerül. Egy nagyon új sínpálya nélküli vonaton, egy nyergesvonaton, egy IC-n vagy egy dieselvonaton (2) is lekallerozhatja (3) bárki a kalauzt. A ranglétra csúcsán a munkásvonatok (4) kalauzai állnak. Aki őket kallerozza, nem ússza meg szárazon. Még szólni sem nagyon szabad hozzájuk, csak alávetni magukat az ő áldásos munkájának. A kalauzok hatalmuknál fogva gyakran visszaélnek. Amikor olyan járaton vannak, ahol tilos a visszaélés és elméletileg számtalan „kaller” megtörténhet, ott megjegyzik az arcokat. Könnyű dolguk van, mert minden fülkét gyárilag úgy építenek meg, hogy folyamatosan lehallgathassák az emberek beszédét, szájuk hangtalan mozgását, mozdulataikat kamera kíséri. A Gyárak Központi Információs Bankja rögzíti, tárolja és bármikor visszakereshetővé teszi ezeket a dokumentumokat bármelyik kalauz számára. (5) A kalauzt folyton áthelyezik. Egyszer itt, egyszer ott van, de a legnagyobb álmunk a munkásvonat. Ez hajnalban és kora délután jár és sokan alszanak a jól szigetelt fülkékben, mert hát fáradtak reggel is délben is meg este is. (6) Azt mondják, a jó kalauz nőtlen, meg van is egy ilyen szabály, hogy a nőtlen kalauz gyakrabban kerül munkásvonatra. Ezt jó szabálynak tartom, mert minden állomáson leszáll minden férfi és várja őket egy-egy lány vagy fiú tizenöt percre. Ennyi idő elég: jól tervezték ezeket a vonatokat, mert gyárilag tizenöt perces várakozásra vannak programozva és utána újraindulnak. Még a kalauzokat is megismerik a fülükbe épített adó segítségével. Ha megkapom a kinevezésemet, nekem is beépítik majd ezt a bigyót. (7) Úgy tudom, most jönnek majd azok a vonatok, amelyek köszönnek is a kalauznak az ajtók fölé épített láthatatlan hangszóróból. Minden vonatkocsin tábla van központilag. Ez csak akkor jelenik meg, amikor az utasok beszálltak. Jön a kalauz és elolvassa, munkásvonat vagy nem munkásvonat, vagyis a vonatok külső kinézete csak az utasok megtévesztésére szolgál. Nem is megtévesztésükre, hanem a Gyárak Központi Szerelőüzemének humora ez, színesíti az emberek életét. Fontos még a felszerelés: ha nem munkásvonaton vagyunk, akkor is kötelező hordani a hatás kedvéért. Ilyenkor a könnyített, „játékváltozatot” kell viselni. Kézi vízfegyver illetve vízágyú amit a kalauz hord. A fegyvert nagyon ritkán használjuk, inkább csak fenyegető szerepe van. (8) A vízágyú elsődleges rendeltetése az alvó utasok felébresztése állomások előtt, illetve a kalauzokat trágárolók megmóresezése. Bármelyik fegyver csak munkásvonaton használható. A vonatkocsikon nincsen ablak. (9) Alapszabály hogy mindenki dolgozik.
A GYK azért épít minden telepet érintő vonalhálózatot, hogy gyorsabbá, könnyebbé tegye a dolgozók életét. Az utazás ingyenes. A GYK reflektál a jelen állapotokra, a lakott területek felélesztésére, felvirágoztatására törekszik, amivel számottevő természetvédelmi missziót is teljesít. Elméletileg bárkiből lehet kalauz. (10) A fülkékben idő nem mérhető, a lassulás és a gyorsulás nem érzékelhető, (11) csak rendkívüli esetekben, például ünnepek. (12) Aki akadályozza a kalauzt működésében, az az életével füzet.

Javítva GYKIB
1. Bárki cselekedhet úgy ahogy akar, saját felelősségére. A kalauzt pozíciójánál fogva szabályok veszik körül és szabályok védik. A munkásoknak is feladatuk van és a feladatukhoz jogaik.
2. Ahogy később M.O. is megjegyzi, a vonatok típusa valójában lényegtelen.
3. A lekallerozás gyűjtőfogalom. A kalauzt a nem munkásvonaton elméletileg érhető, a munkásoktól származó negatív cselekedetek értendők rajta. Mivel a kalauz akadályozása büntetendő dolog, a kallerozás legdrasztikusabb formája a sértegetés. Hangsúlyozni kell, hogy csak nagyon exrtém esetekben, igen ritkán jelentkezik ez a jelenség.
4. A fogalom értelmezését lásd alább.
5. Félreértelmezhető szakasszal van dolgunk: a visszaélés a kalauz joga, ahogy a munkásoknak joga a beszéd. A vonatokon általában csönd van.
6. Kiegészítésre szoruló szakasz: bármely vonat lehet munkásvonat, de beszélhetünk ún. kettős munkásvonatról is: ez az említett időkben közlekedik, ezen felül pedig olyan jelzéssel is el van látva, amely a kalauznak lehetőséget ad felszerelése használatára.
7. Pongyola fogalmazás (bigyó)
8. A fenyegető célnál fontosabb a megkülönböztetés, hiszen a kalauzon is olyan ruha van, mint mindenki máson.
9. Az ablak káros. Egyrészt a dolgozó látná, hol jár éppen a vonat, a kettős munkásvonatokon pedig az utasok mindig felébrednének állomás előtt. Másrészt sok vonat nyílt, fedetlen, így fény elől nem védett szakaszokon halad hosszú ideig. A fényről pedig, amit a Nap kibocsát, tudjuk, hogy már kis dózisban végzetes. Az ablakok hiánya a dolgozók érdekeit szolgálja.
10. A mindenki dolgozik alapszabállyal összhangban azt jelenti, hogy mindenkinek megvan a maga feladata, pontosabban: mindenkire kiosztanak egy adott feladatot. Az, hogy valakiből kalauz lesz vagy nem, a véletlenen múlik. Ne is firtassuk a "véletlen" tartalmát, jelentését, jelentőségét, mert a gondolkodás és a kérdezés közhelyekhez vezet, így csökken munkavégző képességünk, elveszítjük feltételezett önmagunkat.
11. Ezek a tények azért fontosak, mert az élet szabályosságát, szabályozhatóságát teszik lehetővé. Lényeges, hogy mindenki megfeleljen a saját szerepének, és ne legyenek olyan tényezők, melyek rontják az egyéni életvezetés jó statisztikai adatait.
12. A rendhagyó alkalmak fontosak az életben. Például az ünnep, ami persze nem jelenti a szerepek felcserélődését vagy az azokkal való bármiféle ilyen jellegű azonosulhatóságot.


Várj, ne menj még maradj, szóltak és kiabáltak a lányhangok, minden jól meg volt szervezve. Öt kalauz érkezik át a lengőajtón és egy folyosón ki a nagy, festett váróterembe, ahonnan a vonat mindjárt továbbindul. Lányhangok a fejben voltak még most is. Nagyon jó mindenki a saját szerepében. A lényhangok rínak és szűkölnek mindig új szavakkal, mindig máshogy. Mindenütt ezeket a hangokat hallani, de nincs ebben semmi rossz. A lányok ettek, vásároltak, visszamennek a helyükre és megjön a vonat. A kalauzok kiszállnak és eltűnnek. Utasok beszálltak valahová. A fejben lányhang új és friss, a jó munkáért mindenkit dicsérnek. A lányok után jött az újabb kaland, a tábla, ami mindenképpen megtisztelő. Egész nap rohanó katarzis. Majd másnap. A váróterem üresen fénylik. Nem kellett rohanni, még egy perc. A lépésekben, a karlengésben, fordult a fej, csukódik és nyit a szem, száj-zár, felszerelésre fel, felszerelést magán, sehol semmi félsz. Tábla tűnik fel, szem néz, látja, munkásvonat vijjogó betűkkel, hogy a kéz rá a gombra és a gép, a vízágyú már üzemben is volt. Hang szólt fönt már, Üdv. M.O-nak, fel a kocsira, bele a kocsiba, rá a kocsira, neki, volt az első gondolat a lány után. Rajt a kocsin a sok ember, rajta! Mit gondoltok, ott vagyunk már, mondta a munkás. Igazi munkás volt a dolgozók közt, fáradt. Nem szólt senki a fülkében mindenki alszik. A vonat épp most indult el. A gyárban is kiközösítik, mert beszél. Nem sokan szerettek így beszélni. A beszéd gondolatokat, érzéseket közöl. Aki beszélt, gondolkodik. Aki beszél, valamit akart. Esetleg információja van. Senki, egy épeszű ember sem szerette a szubjektív gondolatokat, de ezek általában nagyon fárasztóak is. Az embernek pedig épp elég napi dolga van, melyeket jó örömmel elvégezni. És a kalauz a vonaton. És a kalauz a kocsin van. M.O. benyitott a fülkébe. Szuszogó dolgozók a fülkében. Különböző helyzetekben feküsznek és alusznak, hiszen ugyanolyan nap ez is. Az egyik épp hogy csak bóbiskol és fölnézett, hogy mit lát a kalauz. És a kalauz szól bár nem feladat nagyon halkan szól igazán felesleges is, hát nem hallja senki hogy Üdv, keljenek fel állomás, míg a már pislogó utazó, szája van, de nem. Csak ült, ahogy kell várt úgy. És a kalauz, mert nincs reakció, nulla felelet, hát ez a kötelessége, ez a munka, ez a joga, éles, de koránt sem halálos erejű vízsugár a tömlőből hideg a víz a munkásokra, szakszerű ijedtséggel ugranak, bújnak, mert hát félnek igen. Tényleg félnek. Működésbe lép a gép, a ruhák már száradtak is, talán vizesek sem voltak igazán. Emberek lépnek ki az ajtón, mennek, ahogy az emberek mennek a gyárba, úgy múlik az idő. Meg vissza, több párhuzamos pályán. M.O. kilép a tiszta térre, ahol a dolgozók közt ő is az. Mellette balra egy kalauz halad, hogy ránéz, és az visszanéz rá.



(Élted edd engesztelőül) Add magadat, teljes szívedet szeld és szórd, szálló lovammal lesz mit a lenti világra vessek, nekik adományul életükre válaszul lehessek. Szálló lovam utol nem értek eddig semmi fekete, tüzes veszedelem rád nem tenyerelt, hasadba nem könyökölt, most vess hát, ahogy mondtam, albéli világnak földjére. Edd meg magad, Mente Ottó, kapkodva hamar véget adj, grabancon ragadd, bokádba penderülj, arcodra hasalj, gurulj felhőponyva széléről alul már ki vár. Aluli munkázók, este borok mellett majd mókázók, láthassák hiába vagy, áldozattal élted hogy így befagyaszd, értelme csak neked lesz, lesik nagyzoló szemekkel, kapák, ásók, kaszák, ekék, merevednek, barázdák botladoznak, lábak meggyökereznek, és mind egy pillanatig tart. Lényege mert a várásban benne a csoda, mert nem kell nekik még az is, hogy igazából, mert időtlenséget már ki látott, csak oly kevesen. Nincsen is csak pára, havasokkal tetejében leéget a lárma, fák közt gerjed a hangod, ma lesz, hogy aláhullt testedet felmarkold, ideje utazásnak adnod, visszavár az égbolt, ki fenn lelte sorsát, le miért holt. Így kerül a Mente Ottó vissza, hová válni voltát kicsinyelte, újra járja fellegek mentébe a számos veszélyt nem nélkülöző égi csapásokat, ott lesz ő maga ura, kapál sokat, botlik a saját rakta határjelekbe, míg bizony mondom, az ő földje határtalan. Csodájára ily eretnek eredetiséggel jár az alanti alantas pórok, Mente Ottó lénye varázsa így kitudódott, ismert lett, szájról herpeszgyors egyre fel és fel, még a király is elkapta, meghonosították, megverselgették, receptkönyvek ínyenc falatainak nevéül adták, beleredukálódott vagy éppen beleemeltetett a leenti elbeszélő életsorsokba. Megkapta-e ezzel a Mente Ottó és a Hosszú Dezső is mellékesen ami lényege az ő szempontjukból kell hogy legyen. De aztán a végre, vagy a fáradtságtól múló akarral, újjvégek keményedtével, tenyerek simúltával, talpak bütyködtével, hasak nagyásával, arcnak ragyásával, szem nem öregszik. Hátam nem egyenes, szavam becsületes, nem is kell már bizonnyal a lényeg nekem, lényeg, a szívedet kerülgetem, meg nem kapom, szarra szaladó légy maradok, lecsapással meg nem múlok, veled csak is elvegyülök, ürülékesedésem pillanat műve, lesz mindenképpen béke, meg nem áldott holnapomat visszasavanyítja, érlelésemet meg nem állíthatja csak a tett. Belőle leszek mégis meg, lusta motoszka tagjaimmal, érints meg, lehalkulok bátran, kisimulok szét a határban, hajamból az aranylányhaj majd felszárral, le levéllel, kitaposhat birkacsorda, legelésszen, sasszerencse felkapoddjon, vissza a földre ledobjon, újra hibának, újra sekélynek, hegy alá titoknak, értelmetlenségnek. Aztán egyszerre pukkants ki, levegővé se válljak, részekre ne oszoljak, egészbe ne álljak, fele akarással hasamra licitáljak, fele magammal hátamra is álljak, fele szájaimat talpamba emésszem, fele lábujjakkal ajkamba tenyésszen, egészen a vége a végére érjen, nem remélem.