Feltöltve: 2006-06-29 09:35:57
Megtekintve: 6515
Természetes történetek 1.
(Tehertelen, mégis hasas népeknek van. Túlsúlyos személyiségek gyűjtőtábora) Eszek, hogy mind a falat lemegy torkomon a harag se látszik, a boldog se szól, csúszik csak alám, hogy nem kellek, gondolja, lecsorog és megszól, minek tömsz magadba, egy falatka már se többet, az evésből van a többlet, lesz az élet kerek bezáródó szarrá. De leküzdeni mind az ellengondolatot, megszeretni a megehető sok falatot, és garatba tömni, belekre nyomni, elegyíteni magamat a küllel, és hasadozni nagyobb bűzzel egyre, és durranni hatalmasra hegyre, és ennyi, befejezte napjainak evését, evése napjait rövidre hányta. Kit terhesít a napi étkezések monotonsága, stressze és hiánya, megértést kap ez utóbbi választhatósággal, gyorsított ütemben feledkezhet az evés kábulata tompa pompa vár. Életösztön fogyatkoztató önterápia, fogak közül lepedéket kikriki kerekítő rövidítő. Kik otthonukat lelik, azoknak már hiába a máma, a holnap, a múlt, kikből a bőrfeszegető kín kihullt, megmerevednek a változásban, szétveti azokat a sok, bele-bele a folytonosság huzatos házaiba. Máriálódni, Jézuskázódni, vagy satöbbi, és az étek lerövidítése mennyire hasonló, de mégis ellentétes, és mégis folyamat. Belőlem a szó kevés, ellene tenni kész és gyenge, benne hagyni merész és zsenge hangom bendőmből kirottyantom, hogy legyek minden szentségtől távol és hozzám a megmártott gondolat visszataláljon. Lehetetlen és könnyű ez, akár az öngyilok, ha bármit magam ellen tervezek, ha egy falatot magam ellen gondolok és jóllaknék még evés előtt, volna jó, kívánságok zérusolója jöjj, kilendültségeimet úgy sem takarítod elég bírással. Kedves asszonyom, magának meglehetős hasa, viszont nincsen elég nyaka, de no lám, ugye, a kedves férje, ugye hogy jó megérzés, vaskos, de mégis párnás puha hájból mindkét lába, hasa ürügy a további fekvésre, mely oka- vesztetté tesz bármi hajlongást, bármi karlengést. Utóbbiak funkciója egyedüli irányra szolgál, ez pedig, no de nem árulok el ebben titkot, no a száj, bizony. Ilyen esetben ajánlom önöknek, vetkezzék le, mint egy antimódi, ellentrendi viseletet, magukról neveltetésük és megszokásaik önök köré telepítették paneljeit, és kövessenek - szólt és barátságosan nézte a két önmagát masszívan vonszoló testet. Jöjjenek, jöjjön közelebb kedves asszonyom, és ön is, tisztelt uram, ne vegyék tolakodásnak, amit fentebb elmondani merészeltem, reméltem, füleik által megnyitottá tehető a maguk szíve is, enged a fogyókúráló aszketikus kísértésnek, és részt vesznek rezervátumunkban, ahol önöket is szívesen látjuk. Olcsó árainkban benne foglaltatik utazásuk, szállásuk, vegetációjuk fenntartása, valamint, a kúra lezárásaként egy meglepetés ajándékcsomag, amit távoztukkor kapnak meg - így szólt mindenféle beszédfordulat maradandó rögzítettségének felhasználásával, fénylő szemét hol ide, hol oda vetve egyik testtől a másikig, pisze orrának nedvességével érezve a bűzös emberi kipárolgást, ami más esetben futásra nosszantotta volna, és két első lábával néha a földbe-földbe túrt, elárulva azért némi zavart és félszet. A két hájas test tetején, a fejen ülő lápi szemekben lassan kezdett túlcsordulni a nedvedzés, mikor egyre magabiztosabban tudatára jöttek, hogy ezt az invitálásnak is értelmezhető fenyegetést semmiképpen nem mondhatják ellen. Majd újabb méltóságos agancsú bika érkezett, hogy az emberek véletlenül se tévedhessenek el a pontos irányt illetően. A két szarvas néhány szóban tisztázta az invitálás részleteit, néhány patanyomot helyezett hátizsákjából előhalászott szolgálati naplójába. Ezután a két ember elindult a két patás-agancsostól kísértetve, nyugodtan, mint a semmire sem gondolók. A tábor határára kérdezők az állatsereglet megértő fogsorába néztek, őrület ez, vagy csak várni kell az álomból izzadva a hűvös, süppeteg párnába fulladásra, bele a valódi világba, mert ez csakugyan kevéssé reális. Cifra utak vesznek bele a dzsungelbe, a fák beindázódnak, a mezők átfásódnak, a fák tele leveleződéssel, a levelek megrakva bogárevéssel, a kitines lakosok vigyázatlanul hagyják a hátukat madárszerencsére, szárnyascserke idejében meg kígyó és más tojáskedvelő telíti bendőit. Azokat elkapja borz, azt lebírja farkas, arra vet szemet, és ekkor harsan a sípszóharsonák kavalkádja, óbégatja a burjántól burjánig terjedő leget, párafellegeket, kigőzölgéseit az állati ünnepnek, hogy megint egy büntetés jön az állhatatlan végragadozók egyikére. Farkas farokcsóva, vicsorszemmel, acsarszájjal végzi el kíméletlenséggel fosztva meg pufók embervetélytársát a finom falattól, önmagától okozva kiáltást, fokozva csak a vágyat, míg le nem győzetik a hús, vissza nem fordítódik a szükséglet, és minden facsemetét újratelepítő, apróbb növényi vegetációkat újraéltesítő, hájas jószágból ki nem szalad a lég, adva utolsó leheletét is önmaga ellen, hogy aki itt marad, nyugtot ne leljen, mert él. De az állati bosszú vajon lesz-e oly szelíd, mint az eldagadékosodott agybutulatok monoton nemtörődömsége, a némely jó szándék, emberi mérséklet lesz-e követendő példájukul. Az emlősállatok szőrbe burkolóznak, védik magukat vastag sima bőrrel, szemük erősen látó, hangjuk messzire halló, lélegzetük gyorsabb, szaglásuk mélyebb, lábaik hatalma a sárba belemélyed, és belőle büszkén kilép, és ha beleragad is, most már az emberből végleg elég. Node itt vannak a veszélyesebbek, akik kövérek nem voltak soha, viszont azzá tettek másokat, kakáljad ki jól magad, vessed fejed puha ágyba, végtagjaiddal utána, pihenni lassan és sokat, emésztődjön sok falat, hirdetik ezek. Nem is csoda, ha az állatmaradék, aki úrrá lett a pusztító helyzet utáni kiességen, e legrosszabbakkal még inkább kíméletlen, ezeknek tábora a fogyókúra tábor közvetlen mellettében áll, sok száz emberrel, de nemsokára ilyen táborok százai fogják népesíteni a földi életterek maradékát, semmiféle baráti gesztusból van ez így, hanem a helyzet visszavadításához, amennyire lehet. Ezek a fő haszonélvezők, akiknek nem testük hólyagosodott bele a zsírba, hanem a gondolataik mételyeződtek meg az igázásnak pedig már annyira régen elavult jelszavával, és ez az oka mostani bosszúnak az állatoktól. Gyerünk, te szőrtelen, csupasz mászóka, ülteted azt a csemetét bele megtagadott anyádba gyorsabban, vagy megvonom tőled elhullott állattársaimnak maradék dögeit is, ha nem iparkodol. Vakkantott a felerősödő fák agairól alácsörgedező mérges kígyó, szipogott nagyot nyelvével helyezve magából a szót elé, mire erősödött a vinnyogás, nyöszörgés lett belőle, halkulóan, ahogy az egyik ember maga alá tolta fejét, védekezőül, mintha ez használható lenne támadás esetére. A szisszenetnyi mozgás is elég neki, hogy végezzen vele, de nem teszi még, látja erejét, elültethet, metszhet, termeszthet, szedhet, gondozhat, sarjaszthat, ápolhat. Vigasztalhatja még sorsafosztott földjét, mielőtt maga is beléfekszik, nekitámad majd az esőktől nehezedő utálat, a rá kezet emelő gyerekét befogadni képtelen szajha, megnyugszik hajnalra, hegyei, dombjai, puszta tája, vize, melege és árnya, ami sérül megbocsát, dolgozz bunkó, míg véredben fut a fáj, csitul majd meglátod hamar, ahogy szemeiden a fényt kizárod, betakar az avar.
(Dani maci az erdőben, avagy engedd el a szememet, erdei igazságtevő) Nem engedem a szemedet, kikanyarintom beledet, feleli az erdei igazságtevő jogos állat. Ha mindezt megteszed velem, ember mászik a szíveden, marokra fogja a szádat, mérgezi a vastag véred, ellene kérdőn így feleltem én. Meglesz most, hiába minden, én véremből sírás nincsen, hogyha fák közt lesz halálom, annál jobban nem alakulhat, így a hajlíthatatlan vad. Pedig hogyha így csinálod, mondom, bendőd belsejére kíváncsi lesz puskagolyó fényes fénye, csákány, balta sosem kényes éle, még mielőtt igazán visszaadhatnál, döglegyeknek lakomájára, kiszednek majd barátaim belőled, lássa és rettenje a nap is, micsoda ronda egy állat falatozta emberhulla, így mondom az ugyanazt, mert remegő lábbal puha földre hajlok, úgy rettegek. No jól van, megint én, ha már így alakult kettőnk dolga, itt vagyok a tetteidnek, tedd meg, amit nem tehetsz meg, büntetésed úgy legyen meg. Meglesz bizony, nemsokára, hallom már az emberlárma, csúszómászó csupasz lárva éles botokkal sok közel. Megvágják a bolyhos bundám, pazarolnák kiáltásom, de én nekik bizony semmit félelmemből nem adok, fejezte be a medveállat, feje akkora, hogy bele is állhat egy néhány kisebb gyerek a szájába. Csúszik testem le már hirtelen, tagjaimmal belérendelkezem, vérzek nagyon drámaian, laktatóan. Dani medve hát megevett, állatbosszúból van e tett, embereken számon venni, világ pusztítóit enni, elfogyasztani ki fogyaszt, nem keveset, viszont sokat. Túlment mára mind határon erdők fogyatkozó levelei sárgulása, mezsgyehatárok becsült, büszke fái lassú halála a szmogtól is csak a jobbik eset, mert fűrészfogakkal gyűrűik köreiket. Rövidre végzik, a sok ág és bog egyre felvérzik, mert az állatellen, aki engem messze kerül, látva szörnyű termetemet, most, hogy erdő fái fogynak, vadászni hely szűke közel, nekem támad mind a kis vad, őrülettől kipattant szárnnyal szárnyal a nyúl, a lajhár, hangyász hosszú ormányával kínál, kér, benyúl még számba is, félig rágott falatért. Ölni itt hát idő arra, emberhús hűsítheti csak e bánatot, hogy az erdő számunkra már nem adatott, mítoszaink már csak szart érnek, kikíván minket a kétlábú érdek ősi lakóhelyünkről. Így mondta vontatottan közben Dani, miközben éles és erővel fogai engem maradékká fognak aprítani. Így vigyázzatok ti is, többi humán, vadbani állatokkal nem lehet packázni nagybani, csupán csak úgy jártok akkor, mint akit kupán csap Dani mackó és megesznek, ahogy rendje van az efféle vegetációkban. És így adom hírül a többi embereknek, nincsen itt semmi hibája ennek, Dani a jó fej, én meg a beste, ő is csak állat, én meg egy ember.
(Krokó-dili Krokó Karcsi) Karesz a folyóban, a tóban, tavi társak között kihalóban, szörfdeszka, csónak, kis hajó, gőzös alakját felöltő éles fogasokkal közösen. Egyik haver épp motoros emberszörny elől ellene odébb, mozdulatlan-lebegő farönk-testét kínálja csupaszvérű unalomnak, mégis kitudódik, mégis nem jó az átverés, dörrenő, szigonyozó hahotákkal érkezik, lecsap, kinyúl érte embersokak, de nem számol, oly unalommal teszi ezt is, nem figyeli a körül hogy jön erős csomónyi sebességekkel, széles vízkiszorításokkal pedig a Krokó Karcsi vezette szembeszálló merény. Meg is kérdezik marcangoló szavakkal, merevedett mosolyokkal, mi okból van újabb társuk vére szételegyedése hömpölygő vizükkel, szerelmes vizükkel, gnúk, gazellák, madarak, satöbbi vadak vérével kedvesített folyamukkal, vizükkel, tavaknyi szélesedő öbleikbe, vizeikbe is elviszik a hírét, hogy megint. Emberi hulladékkal fintorogva, napolajos bőrüket kiokádva, manipulált melleiktől gyomorgörcsösödötten, felcsutkózott húsukban a poroktól fulladozva, mégis megteszik, hogy egész nagy darabokban e társatlan embereket mind megeszik, ne legyen nekik példa a túlélés, mind egy szálig veszekedjenek krokodilusi bendőkbe. Kérdezi az aligátorszomszédok, lesz-e vége egyszer is egy ütközettel, a végsővel ennek. Krokó Karcsi nem álltatja társait semmi világvégi dallal kimagyarázni, semmi nem radikalizálhatja jobban népét, mint a reményvesztettség, halálba a nyugalommal, mondja egész nyugodtan, vicsori szétrepedt arcából nem figyel a jövő, csak egy maradhat, az ember. Állattalanul, kiklónozott reménnyel sarjadhat csak szapora mutalények családjai, azokat nem lehet majd aláztani, emberállati maradékok tőlük fognak majd ily módon járni, ahogy most a Krokó Karcsi népe jár. Nem tudja ezt a Krokó Karcsi, népe sem, mégsem talál ki mítoszt a kibírásra, ő kitart a harc a harcért elv mellett, nem is emlékezve talán, mikor még minden másként tellett. Későn születte őt a sorsa, vérezni sok sebekkel, azt arcába marta az egymásra tolódó újabb és megint napok mániája, varázsa, véres harmóniája. Kitörik gondolataiból, hogy jó nap létezett-e talán, jó nap a halál, mert embert hoz bizonnyal megint, ölhetőt, krokodili társat gyászolhatót, emberbendős közösségének újabb drukkot a szívben, vadállathoz nem igazítható igazságtevő fanyarú, undoros köpetekkel a csupaszok emésztése során. Így a Karcsiék élete, egyre hamarabb a vége felé, mint amennyi eme hobbi-gyilkos környezeti daganatok szaporaságával a versenyt feltartóztathatná. Mégis, lennék bár én is te táborodban, Krokó Karcsi, áldoztatnám hangos vérem, kemény páncélom döfetném merészen, maró nyelvem húzatnám, sok emberemésztéstől rákosult gyomromat békíthetetlen undorú szemetek látványául nektek ajánlanám.
(Oroszlán Olivér hamm a fejbe) Sörényes izgalommal, prérikutyák, hiénák, vadban lakomacsőrű madarakkal feketéllett szavannán érkezik egy király. Hozza lábaiban, nyújtja álmaiban, pomponos farokvégében lengeti meg a megváltást, sörényében a bolhák is, hátán a bogarak rajta, szemeiből a nedvességgel mind tudják, boldogul, orrában a napi por, szájában a lepedékek fogai között el- megélnek, jó sorukban lelkendezve tudják ők is. Éljenzi a környező sztyeppe némasága, elkerülő kisebb vadi bandák pillantási távolsága, királyozza még a szél is, a napfény is, a sörényéből lassan csöpögő eső is tudja, ilyen csordulatnyi ideje nem lesz máshol, szárító melegtől dohosan távol, és például vehetné az égi sárga sugár is. Szóval így érkezik, szolidabb asszonya és porontyok utána, mellette, játékkal, morogásos harapással finoman. Utak a pusztában szagokból születnek, áldozati növényevők kipárolgásából, közeli vízmosás kigőzölgéséből, sárbani patanyomok aromája mutat irányt, megérzés sem kell hozzá nagyon, hogy a királyi családnak mi a követendő csalitosi példa. Megérzés ahhoz kell, amihez van is elég kurázsija az Olivérnek, hogy már messze vannak még, de ekkor megorrolja, megfüllenti kicsivel később az ismerős, és legutálatosabbat, hogy napjainak visszaszámolást mutattak, hogy kemény húsokat még keményebb fogaival soká már nem faggathat, hogy kedves párja nem nemz vele több utódot nemsokára, hogy fémesen, gumiszaggal, hónaljától, lábközétől kimutatható veszélye az embernek itt. Lám hogy milyen igaza van az oroszláni jövőbe érzésnek, nem lesz most hoppá és ó, baszki, tiszta a helyzet, hogy kinek ki tesz be, golyókkal lyuggatott állatkölykök ideje közel, emberi sugaras vérlátvány percei hamar. Hiszen igen nagy sértettségében Oroszlán Olivér, de még kedves kedvese is emberszívből fog ma vacsorázni, mégsem fogja csillapítani ez a kis bolyhos-bundás utódaik egy részének pusztíttatását sem, más részének meg ketrecekbe nyüszíttetését sem, hogy hiába az izomnyi és sokfogas marcona a vasas-gumis, éles üveges, erősen légszennyező autó ellen.
(Sólyom Sámson és Vércse Viktor és az RMRSZ) Magasabb, eredetileg madári röptéri, sudárban zuhanós hogy újra felkapaszkodós, kisebb göndörös, hosszabb egyenes, erősebb karcsú, vadászati vad meg megannyi más legek helyzete is bizonytalanodott, sőt reménytelenedett. Mindenfelé nekik sehol a bukfencezhető örömös, szárnytollcifrázós borzolásos, csőrben fuvolázós áram, már csak egykori egytől egyig minden fajta fúvó, emlékekből dehogy lehet viszont megélni sokáig, nem is él egyre több madári szerzet odáig. Szerzett nekik a földfelszíni csupasztalpas állat sok bonyodalmat, félrekondítja gyorscsapású szívük rigmusait a törődöm és nemtörődöm alvilági mozdulat. Legeik szennyeztetnek, égi tereik tisztelete hol marad, nem kérdik, hát még hogy fészkes, fákrarakó fióka-kukucskáikkal mi a fene lesz. A fent említett, címbeli szárnyas vezetők nevéhez fűződik a Ragadozó Madári Radikális Szövetség megalakítása, nem másért, csak ha már madarak és a fent röviden leírt helyzet változni jobbra már nem fog, ha meg már ragadoznak is, hát radikálisan, bár erre már volt példa, alsó-felső létükben őket megrövidítő, kalickákba, rácsok közé emberítő csupasztestekre terjesszék ki fel-éles, visszakanyarítottá mutálódott csőrös marcangoló igényüket. Konfrontálódás várható bizonnyal a két állati, vad banda között. Kimenetelét, ismerve Sámson és Viktor elszántságát és embertársaim elkényelmesedett jellegét, nem merem kijelenteni, de aki nem parkinzonos, az beteg, aki nem depressziós, az beteg, akinek nincsen agydaganata, beteg, aki nem ideggyenge, az beteg, satöbbi is lehet, és aki az, az is az.
(Darázs Dini potrohának harcias mintázatáról) Furcsásodj, penderülj, hátamba hemperedj, alakodat, színedet osszad szét, gondolja Dini, hogy újabb virágra szállni most meg, de. Sokkszínben pompázat a mezőnyi porzós, bibés sokadalmon erőt vesz a bánat, a sok porzószárból kihalványul a kívánat, miért. Dini, gyere, lucskosíts minket, ahogy kell, ahogy szoktad, édes híreket akarunk, minket is vigyél el, adj szárnyat, mi felemel, másikunkra rárak, másikunkba belekémlel, marasztalni nem rest egyikünk sem, boldogítsd kívül, belül, legitimáld egyikünk is, másikunknak is add virágságát, közel gyere, egészen belsőséges legyél mindőnkkel, virágokkal megmérgezett mező akarunk lenni. De Dini nem haragszik, nem ment el a kedve sem, nem felejtett el egyiktől a másikig utat tenni, mindenütt akaratlan sokasító nektári mozgalma mégis nem működik, miért. Ébredj, Dini, már hogyan is lenne az pókháló, hiszen nem lehet az, hogyan is lehetne valamilyen madár, mert az sem lehet már, két lábon járó gombostűző, hungaroceles gyűjteményére gondoló megint egy ember az, Dini, vigyázz, kerüld ki, rémítsd meg, potrohodon a felszólítás legyen tetté, alakuljon szurkáló menetté, hiba nincs is benne. Mérgezzed a látogató tolakszik, lásd, hallasson fájó szisszent, szélként terjengjen szét, szét, virágtól virágig, mezőszerte remegve vehesse tudomásul, ember jár erre. Megy is a méreg ruhán át belébbre, szisszent is tőle, kiált is utána, de. Mindjárt utána Dini nem is látott még hasonlót, ahogy a gyűjtő beoltja magát gyors, elleni szérumot fecskendez széjjel, árad erein, Danis mérgekkel ütközet az embertestben, vérárban úszik sok pusztult danii mérges katona, időben volt az, mert. Közben a Dini meg foglyul esett neki. És ekkor kell a csoda, amit meg ez ember, de sem más is nem láthatott még, csak most van először ilyen, hogy, ha nem a Dini megy a virághoz, ha nem lesz a rovaros virág- meg mezőlegitimálásból semmi így hagyományosan, akkor a virágok mennek a Dinihez. De nem is mennek, repülnek is, egyszerre lesz ebből most már végre az igazi emberi rácsodálkozás, belőle az igazi emberi félelem, hogy mi a.
(Elefánt Eliza és Elefánt Egon tapod a homokba, fűbe) Nekiveselkedő széles, harsona fülekkel, mutatva, hogy lobogtatva, hogy mégis, itt vagyunk erőssel, jelzünk ormányunkkal is, hogy kérünk, mert élünk, biztos lábainkkal is felírjuk a homokba, fűbe lépjük bele, hogy akarjuk még, szarvainkkal szúrjuk, bántjuk, sértjük alá leereszkedő egünket, hogy így is elmondjuk, mi kell még mindig nekünk. Kell vágtázható pusztai, intim lefészkelhető borókás, bozontos, iható vízzel folyton felbővülő fodros és végső elvonulóra szánható sötét, üreges, de mégis meghitt élethelység. Ezeket nagyon mondani sem kellene, hogy mégis, ez eleve a legrosszabb, ami csak lehetséges, mert az oka, íme, hogy mindez nincs meg nekünk. Elveszünk valóban, velünk vész el pedig akkor, ki ellenünkre merészel. Eliza és Egon hajlik a könyörületlenségre, nem is kell felizgatni jobban őket az ölésre, felbíztatni őket vaskos lábaik, huzatos, sikamlik szájaikban fehér fogaik alkalmazására, agyaraiknak kiegészítésével, előrelendítésére, cibálására, mikor beleszeretnek visszatérítőik mennyire puha húsába, füleiknek úgy, esztétikusra rendezésére, ahogyan a végzetteket elfedik a gyors levegő kíváncsisága elől, hacsak egy pillanatra is. Mert Eliza és Egon is tisztában van, a helyzet hogyan globális, hiába mégsem tesznek egy szempillantást sem, minden volt végül is mindenkor egyszerű, mennie kell, kit nem bíztat tovább áltató egyenesedésre oxigén, csak a stílusa meglegyen, ahogy a kezdetnek, a végnek is. Most kezdődik egy csatapaté. Egon a kiindítója, Eliza mellette utánozza párját, ritkítják közös erővel a dörrentő botokkal, kiáltásokkal érkező, itt is vannak embereket. Elefántellen, vastag bőr ellen, éles csont ellen, puha fülek ellen is sok a lehetőség, nagylapu hőseink ezeket a potenciákat igyekeznek minimalizálni, tapodják a homokba, fűbe zsenge humáni áldozataikat hamarabb, mint a csípők kifogyjanak a venyigékből. Egészen odáig történik mindez, míg vészesen eltávolodnak a küzdelem sikeres befejezésének megvalósulásától (mármint Eliza és az Egon), és csodamód segít nekik a szellemősük, riasztó toldalékokkal extrázza fel őket, pajzsozza különb csodaszerekkel, bőrükön tovább nem fog a semmilyen lyukasztó, elvetemedett csupa-emberek csúcsoltatott szerszámai ripityát sem érnek ekkor, győzelem kerekedik hát Eliza és Egon számára. De vajon e siker valós-e nekik, vagy csak már a túlvilági javaltatja őket benne.
(Szúnyog Szili szívókája ki-be) Minden mindig máshogy, ugyanolyan nyommal, megférkőzni, lebirkózni, kikerülni, ellapulni, tetetve a halált nyomban, és közben csak az édes-sós vért a szívón fel, mind bele a mérget, hogy bele a véget, ez a Szili-élet. Kocsonyásítja, kibe belefullant, repül már odább, Szili taktikája a kedv, vérről vérre, bőrből, bőrbe, alá, fel, megint le, teremti az új világot, életet ad a pusztulásnak, beleviszi a testekbe a gyorsítót, felhívja a figyelmet arra, hogy az idő egyszeri, meg rövid. Megrövidíti ám ő ennél is, harsannak állati bőgések, fakadnak madári sikkanok, csirrenek, dugódnak hüllői nyelvek, hogy fáj, még a nagyobb rovartársakra is rákíván a Szili, de persze kemény dióba vágja a szívót. Egészen, amíg a hódítása találkozik a befejezésben, a felszámolás véglegességében, az újrakezdés minden reménye nélküli összezördülésben valahol a dzsungel és a puszta határán, ahol mindennek fellegeznek, az emberrel, már gondolható volt. Életválasztó, szétszerető, hatalmas vággyal teli ütközet lesz ez, mégis, célja veszve, miértje fejsze nyele, hiszen Szilinek pontosan ütemterveznie kellene a szívogatásait, többet szipog majd inkább, kevesedik az ellene egyre, mi lesz így. Ez kihívója is többet tartózkodik már a humuszban, mint légszennyezőként a felszínen, szívdobogások egyre ritkábban izgatják, rezgetik a levegőt a Szilihez, miféle harciasság lesz így ebből. Gondolni ilyet el se lehet, hogy valaha így vége lesz az egésznek, egy ilyennel az egésznek csak így. Szili de azért sem időterv, erősségek, gyengeségek, fecskendőjét nem fecsérli bele ilyen semmiségbe, nem is érdekli egyáltalán ez a világvégevárós szitu, amíg hullámokban érkezik felé a szűzi piros lehelet, addig, és nem tovább és kész. Emberi elleni viszont, ki hiszi, de így, szintén ugyanúgy, vágyat végy magadra, menedékkel láss hasadba húst, eszedbe engedd a szívedbe vett vágyat fertőztetni, máshogy nem is lehet. Mégis, úgy alakul, hogy a Szili szenvedi előbb a tényleges csapatást el, eddig vágya, eddig kocsonyája, messze még mítosza elszáll majd utána. Maradó emberi maradék, marakodva így eshetnek végülre egymásnak, de erről már nem a Szilis sztori mesél.
(Dani maci az erdőben, avagy engedd el a szememet, erdei igazságtevő) Nem engedem a szemedet, kikanyarintom beledet, feleli az erdei igazságtevő jogos állat. Ha mindezt megteszed velem, ember mászik a szíveden, marokra fogja a szádat, mérgezi a vastag véred, ellene kérdőn így feleltem én. Meglesz most, hiába minden, én véremből sírás nincsen, hogyha fák közt lesz halálom, annál jobban nem alakulhat, így a hajlíthatatlan vad. Pedig hogyha így csinálod, mondom, bendőd belsejére kíváncsi lesz puskagolyó fényes fénye, csákány, balta sosem kényes éle, még mielőtt igazán visszaadhatnál, döglegyeknek lakomájára, kiszednek majd barátaim belőled, lássa és rettenje a nap is, micsoda ronda egy állat falatozta emberhulla, így mondom az ugyanazt, mert remegő lábbal puha földre hajlok, úgy rettegek. No jól van, megint én, ha már így alakult kettőnk dolga, itt vagyok a tetteidnek, tedd meg, amit nem tehetsz meg, büntetésed úgy legyen meg. Meglesz bizony, nemsokára, hallom már az emberlárma, csúszómászó csupasz lárva éles botokkal sok közel. Megvágják a bolyhos bundám, pazarolnák kiáltásom, de én nekik bizony semmit félelmemből nem adok, fejezte be a medveállat, feje akkora, hogy bele is állhat egy néhány kisebb gyerek a szájába. Csúszik testem le már hirtelen, tagjaimmal belérendelkezem, vérzek nagyon drámaian, laktatóan. Dani medve hát megevett, állatbosszúból van e tett, embereken számon venni, világ pusztítóit enni, elfogyasztani ki fogyaszt, nem keveset, viszont sokat. Túlment mára mind határon erdők fogyatkozó levelei sárgulása, mezsgyehatárok becsült, büszke fái lassú halála a szmogtól is csak a jobbik eset, mert fűrészfogakkal gyűrűik köreiket. Rövidre végzik, a sok ág és bog egyre felvérzik, mert az állatellen, aki engem messze kerül, látva szörnyű termetemet, most, hogy erdő fái fogynak, vadászni hely szűke közel, nekem támad mind a kis vad, őrülettől kipattant szárnnyal szárnyal a nyúl, a lajhár, hangyász hosszú ormányával kínál, kér, benyúl még számba is, félig rágott falatért. Ölni itt hát idő arra, emberhús hűsítheti csak e bánatot, hogy az erdő számunkra már nem adatott, mítoszaink már csak szart érnek, kikíván minket a kétlábú érdek ősi lakóhelyünkről. Így mondta vontatottan közben Dani, miközben éles és erővel fogai engem maradékká fognak aprítani. Így vigyázzatok ti is, többi humán, vadbani állatokkal nem lehet packázni nagybani, csupán csak úgy jártok akkor, mint akit kupán csap Dani mackó és megesznek, ahogy rendje van az efféle vegetációkban. És így adom hírül a többi embereknek, nincsen itt semmi hibája ennek, Dani a jó fej, én meg a beste, ő is csak állat, én meg egy ember.
(Krokó-dili Krokó Karcsi) Karesz a folyóban, a tóban, tavi társak között kihalóban, szörfdeszka, csónak, kis hajó, gőzös alakját felöltő éles fogasokkal közösen. Egyik haver épp motoros emberszörny elől ellene odébb, mozdulatlan-lebegő farönk-testét kínálja csupaszvérű unalomnak, mégis kitudódik, mégis nem jó az átverés, dörrenő, szigonyozó hahotákkal érkezik, lecsap, kinyúl érte embersokak, de nem számol, oly unalommal teszi ezt is, nem figyeli a körül hogy jön erős csomónyi sebességekkel, széles vízkiszorításokkal pedig a Krokó Karcsi vezette szembeszálló merény. Meg is kérdezik marcangoló szavakkal, merevedett mosolyokkal, mi okból van újabb társuk vére szételegyedése hömpölygő vizükkel, szerelmes vizükkel, gnúk, gazellák, madarak, satöbbi vadak vérével kedvesített folyamukkal, vizükkel, tavaknyi szélesedő öbleikbe, vizeikbe is elviszik a hírét, hogy megint. Emberi hulladékkal fintorogva, napolajos bőrüket kiokádva, manipulált melleiktől gyomorgörcsösödötten, felcsutkózott húsukban a poroktól fulladozva, mégis megteszik, hogy egész nagy darabokban e társatlan embereket mind megeszik, ne legyen nekik példa a túlélés, mind egy szálig veszekedjenek krokodilusi bendőkbe. Kérdezi az aligátorszomszédok, lesz-e vége egyszer is egy ütközettel, a végsővel ennek. Krokó Karcsi nem álltatja társait semmi világvégi dallal kimagyarázni, semmi nem radikalizálhatja jobban népét, mint a reményvesztettség, halálba a nyugalommal, mondja egész nyugodtan, vicsori szétrepedt arcából nem figyel a jövő, csak egy maradhat, az ember. Állattalanul, kiklónozott reménnyel sarjadhat csak szapora mutalények családjai, azokat nem lehet majd aláztani, emberállati maradékok tőlük fognak majd ily módon járni, ahogy most a Krokó Karcsi népe jár. Nem tudja ezt a Krokó Karcsi, népe sem, mégsem talál ki mítoszt a kibírásra, ő kitart a harc a harcért elv mellett, nem is emlékezve talán, mikor még minden másként tellett. Későn születte őt a sorsa, vérezni sok sebekkel, azt arcába marta az egymásra tolódó újabb és megint napok mániája, varázsa, véres harmóniája. Kitörik gondolataiból, hogy jó nap létezett-e talán, jó nap a halál, mert embert hoz bizonnyal megint, ölhetőt, krokodili társat gyászolhatót, emberbendős közösségének újabb drukkot a szívben, vadállathoz nem igazítható igazságtevő fanyarú, undoros köpetekkel a csupaszok emésztése során. Így a Karcsiék élete, egyre hamarabb a vége felé, mint amennyi eme hobbi-gyilkos környezeti daganatok szaporaságával a versenyt feltartóztathatná. Mégis, lennék bár én is te táborodban, Krokó Karcsi, áldoztatnám hangos vérem, kemény páncélom döfetném merészen, maró nyelvem húzatnám, sok emberemésztéstől rákosult gyomromat békíthetetlen undorú szemetek látványául nektek ajánlanám.
(Oroszlán Olivér hamm a fejbe) Sörényes izgalommal, prérikutyák, hiénák, vadban lakomacsőrű madarakkal feketéllett szavannán érkezik egy király. Hozza lábaiban, nyújtja álmaiban, pomponos farokvégében lengeti meg a megváltást, sörényében a bolhák is, hátán a bogarak rajta, szemeiből a nedvességgel mind tudják, boldogul, orrában a napi por, szájában a lepedékek fogai között el- megélnek, jó sorukban lelkendezve tudják ők is. Éljenzi a környező sztyeppe némasága, elkerülő kisebb vadi bandák pillantási távolsága, királyozza még a szél is, a napfény is, a sörényéből lassan csöpögő eső is tudja, ilyen csordulatnyi ideje nem lesz máshol, szárító melegtől dohosan távol, és például vehetné az égi sárga sugár is. Szóval így érkezik, szolidabb asszonya és porontyok utána, mellette, játékkal, morogásos harapással finoman. Utak a pusztában szagokból születnek, áldozati növényevők kipárolgásából, közeli vízmosás kigőzölgéséből, sárbani patanyomok aromája mutat irányt, megérzés sem kell hozzá nagyon, hogy a királyi családnak mi a követendő csalitosi példa. Megérzés ahhoz kell, amihez van is elég kurázsija az Olivérnek, hogy már messze vannak még, de ekkor megorrolja, megfüllenti kicsivel később az ismerős, és legutálatosabbat, hogy napjainak visszaszámolást mutattak, hogy kemény húsokat még keményebb fogaival soká már nem faggathat, hogy kedves párja nem nemz vele több utódot nemsokára, hogy fémesen, gumiszaggal, hónaljától, lábközétől kimutatható veszélye az embernek itt. Lám hogy milyen igaza van az oroszláni jövőbe érzésnek, nem lesz most hoppá és ó, baszki, tiszta a helyzet, hogy kinek ki tesz be, golyókkal lyuggatott állatkölykök ideje közel, emberi sugaras vérlátvány percei hamar. Hiszen igen nagy sértettségében Oroszlán Olivér, de még kedves kedvese is emberszívből fog ma vacsorázni, mégsem fogja csillapítani ez a kis bolyhos-bundás utódaik egy részének pusztíttatását sem, más részének meg ketrecekbe nyüszíttetését sem, hogy hiába az izomnyi és sokfogas marcona a vasas-gumis, éles üveges, erősen légszennyező autó ellen.
(Sólyom Sámson és Vércse Viktor és az RMRSZ) Magasabb, eredetileg madári röptéri, sudárban zuhanós hogy újra felkapaszkodós, kisebb göndörös, hosszabb egyenes, erősebb karcsú, vadászati vad meg megannyi más legek helyzete is bizonytalanodott, sőt reménytelenedett. Mindenfelé nekik sehol a bukfencezhető örömös, szárnytollcifrázós borzolásos, csőrben fuvolázós áram, már csak egykori egytől egyig minden fajta fúvó, emlékekből dehogy lehet viszont megélni sokáig, nem is él egyre több madári szerzet odáig. Szerzett nekik a földfelszíni csupasztalpas állat sok bonyodalmat, félrekondítja gyorscsapású szívük rigmusait a törődöm és nemtörődöm alvilági mozdulat. Legeik szennyeztetnek, égi tereik tisztelete hol marad, nem kérdik, hát még hogy fészkes, fákrarakó fióka-kukucskáikkal mi a fene lesz. A fent említett, címbeli szárnyas vezetők nevéhez fűződik a Ragadozó Madári Radikális Szövetség megalakítása, nem másért, csak ha már madarak és a fent röviden leírt helyzet változni jobbra már nem fog, ha meg már ragadoznak is, hát radikálisan, bár erre már volt példa, alsó-felső létükben őket megrövidítő, kalickákba, rácsok közé emberítő csupasztestekre terjesszék ki fel-éles, visszakanyarítottá mutálódott csőrös marcangoló igényüket. Konfrontálódás várható bizonnyal a két állati, vad banda között. Kimenetelét, ismerve Sámson és Viktor elszántságát és embertársaim elkényelmesedett jellegét, nem merem kijelenteni, de aki nem parkinzonos, az beteg, aki nem depressziós, az beteg, akinek nincsen agydaganata, beteg, aki nem ideggyenge, az beteg, satöbbi is lehet, és aki az, az is az.
(Darázs Dini potrohának harcias mintázatáról) Furcsásodj, penderülj, hátamba hemperedj, alakodat, színedet osszad szét, gondolja Dini, hogy újabb virágra szállni most meg, de. Sokkszínben pompázat a mezőnyi porzós, bibés sokadalmon erőt vesz a bánat, a sok porzószárból kihalványul a kívánat, miért. Dini, gyere, lucskosíts minket, ahogy kell, ahogy szoktad, édes híreket akarunk, minket is vigyél el, adj szárnyat, mi felemel, másikunkra rárak, másikunkba belekémlel, marasztalni nem rest egyikünk sem, boldogítsd kívül, belül, legitimáld egyikünk is, másikunknak is add virágságát, közel gyere, egészen belsőséges legyél mindőnkkel, virágokkal megmérgezett mező akarunk lenni. De Dini nem haragszik, nem ment el a kedve sem, nem felejtett el egyiktől a másikig utat tenni, mindenütt akaratlan sokasító nektári mozgalma mégis nem működik, miért. Ébredj, Dini, már hogyan is lenne az pókháló, hiszen nem lehet az, hogyan is lehetne valamilyen madár, mert az sem lehet már, két lábon járó gombostűző, hungaroceles gyűjteményére gondoló megint egy ember az, Dini, vigyázz, kerüld ki, rémítsd meg, potrohodon a felszólítás legyen tetté, alakuljon szurkáló menetté, hiba nincs is benne. Mérgezzed a látogató tolakszik, lásd, hallasson fájó szisszent, szélként terjengjen szét, szét, virágtól virágig, mezőszerte remegve vehesse tudomásul, ember jár erre. Megy is a méreg ruhán át belébbre, szisszent is tőle, kiált is utána, de. Mindjárt utána Dini nem is látott még hasonlót, ahogy a gyűjtő beoltja magát gyors, elleni szérumot fecskendez széjjel, árad erein, Danis mérgekkel ütközet az embertestben, vérárban úszik sok pusztult danii mérges katona, időben volt az, mert. Közben a Dini meg foglyul esett neki. És ekkor kell a csoda, amit meg ez ember, de sem más is nem láthatott még, csak most van először ilyen, hogy, ha nem a Dini megy a virághoz, ha nem lesz a rovaros virág- meg mezőlegitimálásból semmi így hagyományosan, akkor a virágok mennek a Dinihez. De nem is mennek, repülnek is, egyszerre lesz ebből most már végre az igazi emberi rácsodálkozás, belőle az igazi emberi félelem, hogy mi a.
(Elefánt Eliza és Elefánt Egon tapod a homokba, fűbe) Nekiveselkedő széles, harsona fülekkel, mutatva, hogy lobogtatva, hogy mégis, itt vagyunk erőssel, jelzünk ormányunkkal is, hogy kérünk, mert élünk, biztos lábainkkal is felírjuk a homokba, fűbe lépjük bele, hogy akarjuk még, szarvainkkal szúrjuk, bántjuk, sértjük alá leereszkedő egünket, hogy így is elmondjuk, mi kell még mindig nekünk. Kell vágtázható pusztai, intim lefészkelhető borókás, bozontos, iható vízzel folyton felbővülő fodros és végső elvonulóra szánható sötét, üreges, de mégis meghitt élethelység. Ezeket nagyon mondani sem kellene, hogy mégis, ez eleve a legrosszabb, ami csak lehetséges, mert az oka, íme, hogy mindez nincs meg nekünk. Elveszünk valóban, velünk vész el pedig akkor, ki ellenünkre merészel. Eliza és Egon hajlik a könyörületlenségre, nem is kell felizgatni jobban őket az ölésre, felbíztatni őket vaskos lábaik, huzatos, sikamlik szájaikban fehér fogaik alkalmazására, agyaraiknak kiegészítésével, előrelendítésére, cibálására, mikor beleszeretnek visszatérítőik mennyire puha húsába, füleiknek úgy, esztétikusra rendezésére, ahogyan a végzetteket elfedik a gyors levegő kíváncsisága elől, hacsak egy pillanatra is. Mert Eliza és Egon is tisztában van, a helyzet hogyan globális, hiába mégsem tesznek egy szempillantást sem, minden volt végül is mindenkor egyszerű, mennie kell, kit nem bíztat tovább áltató egyenesedésre oxigén, csak a stílusa meglegyen, ahogy a kezdetnek, a végnek is. Most kezdődik egy csatapaté. Egon a kiindítója, Eliza mellette utánozza párját, ritkítják közös erővel a dörrentő botokkal, kiáltásokkal érkező, itt is vannak embereket. Elefántellen, vastag bőr ellen, éles csont ellen, puha fülek ellen is sok a lehetőség, nagylapu hőseink ezeket a potenciákat igyekeznek minimalizálni, tapodják a homokba, fűbe zsenge humáni áldozataikat hamarabb, mint a csípők kifogyjanak a venyigékből. Egészen odáig történik mindez, míg vészesen eltávolodnak a küzdelem sikeres befejezésének megvalósulásától (mármint Eliza és az Egon), és csodamód segít nekik a szellemősük, riasztó toldalékokkal extrázza fel őket, pajzsozza különb csodaszerekkel, bőrükön tovább nem fog a semmilyen lyukasztó, elvetemedett csupa-emberek csúcsoltatott szerszámai ripityát sem érnek ekkor, győzelem kerekedik hát Eliza és Egon számára. De vajon e siker valós-e nekik, vagy csak már a túlvilági javaltatja őket benne.
(Szúnyog Szili szívókája ki-be) Minden mindig máshogy, ugyanolyan nyommal, megférkőzni, lebirkózni, kikerülni, ellapulni, tetetve a halált nyomban, és közben csak az édes-sós vért a szívón fel, mind bele a mérget, hogy bele a véget, ez a Szili-élet. Kocsonyásítja, kibe belefullant, repül már odább, Szili taktikája a kedv, vérről vérre, bőrből, bőrbe, alá, fel, megint le, teremti az új világot, életet ad a pusztulásnak, beleviszi a testekbe a gyorsítót, felhívja a figyelmet arra, hogy az idő egyszeri, meg rövid. Megrövidíti ám ő ennél is, harsannak állati bőgések, fakadnak madári sikkanok, csirrenek, dugódnak hüllői nyelvek, hogy fáj, még a nagyobb rovartársakra is rákíván a Szili, de persze kemény dióba vágja a szívót. Egészen, amíg a hódítása találkozik a befejezésben, a felszámolás véglegességében, az újrakezdés minden reménye nélküli összezördülésben valahol a dzsungel és a puszta határán, ahol mindennek fellegeznek, az emberrel, már gondolható volt. Életválasztó, szétszerető, hatalmas vággyal teli ütközet lesz ez, mégis, célja veszve, miértje fejsze nyele, hiszen Szilinek pontosan ütemterveznie kellene a szívogatásait, többet szipog majd inkább, kevesedik az ellene egyre, mi lesz így. Ez kihívója is többet tartózkodik már a humuszban, mint légszennyezőként a felszínen, szívdobogások egyre ritkábban izgatják, rezgetik a levegőt a Szilihez, miféle harciasság lesz így ebből. Gondolni ilyet el se lehet, hogy valaha így vége lesz az egésznek, egy ilyennel az egésznek csak így. Szili de azért sem időterv, erősségek, gyengeségek, fecskendőjét nem fecsérli bele ilyen semmiségbe, nem is érdekli egyáltalán ez a világvégevárós szitu, amíg hullámokban érkezik felé a szűzi piros lehelet, addig, és nem tovább és kész. Emberi elleni viszont, ki hiszi, de így, szintén ugyanúgy, vágyat végy magadra, menedékkel láss hasadba húst, eszedbe engedd a szívedbe vett vágyat fertőztetni, máshogy nem is lehet. Mégis, úgy alakul, hogy a Szili szenvedi előbb a tényleges csapatást el, eddig vágya, eddig kocsonyája, messze még mítosza elszáll majd utána. Maradó emberi maradék, marakodva így eshetnek végülre egymásnak, de erről már nem a Szilis sztori mesél.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!