H. István ötvenöt éves rokkantnyugdíjas postás hazafelé tartott kerékpárján a mindennapi fröccsözés haszonélvezőjeként.
Remekbeszabott görbék és spirálok, valamint geometriailag le nem írható, képzett mutatványosokat megszégyenítő alakítások után, amelyek még tapsra is késztették a hozzá nem értő lakótelepi közönséget, az árok parton találta magát. Felállt, összeszedte szétszaladt gondolatait és fejét csóválva nézte a mögötte gyülekező tömeget.
- Szegény Pista bácsi, ezt még sem érdemelte meg! - szólt egy teltebb hang egy teltebb testből. Katika a telepi hentesbolt túltáplált eladója mindig nagy barátja volt a szolgálat idején a postásnak, nyugdíjazás után is jól elbeszélgettek tizenöt deka párizsi vásárlása közben az aktuális politikáról.
- Te jó isten, még szerencse hogy megjegyeztem a rendszámát! - Jolika mindig mindent megjegyzett, talán ez tette meg a tömbben közös képviselővé, meg a statisztikusi végzettsége.
- Teljesen felesleges, - vette közbe H. István - semmi bajom nem történt. - A cirkuszra összegyűlt tömeg rá se hederített.
- A szívét tépem ki a rohadéknak! - a hangulat kezdett forrni. - Ismeri valaki azt a szemetet?
Szirénázva érkezett a riasztott mentő, nem sokkal rá kék villogóval a járőrkocsi.
- Igazán nem kellett volna.... - szabadkozott István a postás. - Az emberpókok tovább szőtte hálójukat az áldozattal mit sem törődve. Visszafordult, döbbenten látta saját testét furcsán kitekeredett tagokkal a betonon heverve. A vértócsában ázott, kézbesítésre váró levelek, át nem adott újságok szerteszét.
Te jó Isten, a családom volt utolsó gondolata szellemlényként, mielőtt a meleg fénysugár át nem karolta és húzta, húzta felfelé. Először az emberek zsugorodtak, majd a házak, végül kivehetetlen színkavalkáddá olvadt világ és ő állt a semmiben, jobban mondva a fekete semmi peremén. Néhányat lépdelt óvatosan. Nem történt változás. elindult a vízszintes peremen, közben le-lenézett mi folyik alatta. Szeme azonban nem fogadta be kavargó látványt. Az orra annál inkább. orrfacsaró bűz párolgását érezte a peremen túlról. Sétára indult. Az eltelt időt nem érzékelve, orrát befogva lépkedett a sötét peremen.
- Ni csak egy kabátgomb! - szólt magához meglepődve - A gombról egy holló vigyorgott vissz rá telepofával, a szájában lévő levéllel nem is törődve. - Körbeértem. - állapította meg, majd bátorságot véve ellépett a peremtől, de nem a világ felé, hanem a vonzóbb feketeség felé.
Zuhant. Felpillantva látta a göbölyű formáját annak a valaminek, amin az előbb sétált.
Egy kalap! - zuhanás közben jutott erre a következtetésre., majd felkiáltott: Egy kalap szar az élet!