Egyik este megszólalt a telefon Irmáéknál. Yeti vette fel és meghökkent az angol nyelvű bejelentkezésen. Rögtön átkapcsolt az elméje angolra és máris vette az adást. Aztán visszafordítva a szót magyarra, így kiáltott a konyhába ki Irmának.
–Irmuskám, lelkem-galambocskám, téged keresnek Kalkuttából.
–Honnan?
–Csak innen a szomszédból, Indiából…
–Viccelsz? Ki keresne engemet, hacsak a Pemete néni nem, aki missziós nővérként él kinn 56 óta Indiában.
–Éppen ő az. Beszélni szeretne veled.–modta Yeti és átadta a telefonkagylót Irmának. A beszélgetés a következőképpen zajlott le.

–Te, vagy az Irmuskám?
–Igen, én vagyok nénikém.
–Mi újság most otthon, a faluban? Anyád, apád, rokonok jól vannak? Ötven éve nem hallottam róluk.
–Már mindenki jól van nénikém. A falu egyik fele, anyámékkal együtt kihalt, a másik fele meg elvándorolt. Mindössze 10-en lakunk már csak. Ittmaradtunk magnak.
–Istenem, hogy megy az idő! –sopánkodott Pemete, majd így folytatta. –még mindig olyan gyönyörű az a táj? Egészséges a levegő?
–Igen, nénikém a táj gyönyörű, a levegő is tiszta mióta kimentek az oroszok.

–Mit szólnátok hozzá, ha meglátogatnálak benneteket?
–Örömmel látnánk.
–Nem egyedül mennék.
–Nem gond, annyi az üres ház, hogy százan is jöhetnek!
–Egyenlőre hárman mennénk és egy kimeríthetetlen bankszámlával.
–Atyagatya nénikém, csak, nemhogy meg akarja venni a falut? Merthogy a fele még eladó.
–Kislányom, majdnem eltaláltad. Be szeretnénk fektetni a misszió pénzét. Egy szeretetotthont létesítenénk hospis szolgálattal együtt. Egy már működik Adonyban hét éve. Óriási az igény ránk. Már hét apácánk van ott, mint hospis nővér. Megtanultak magyarul is és befogadta őket a környék. Az állam is kalapot emelt előttük. Lehetőséget kaptunk a bővítésre.

Rátok gondoltam. Köszönjük a bizalmat. Mikor tetszenek érkezni?
–Szombat délben landolunk Ferihegyen. Fel tud jönni valaki értünk?
–Természetesen. Ha kell akár egy kamiont is küldünk értetek, hogyha sok a poggyászotok. Mi is vele megyünk, a kedvesemmel, Yetivel. Miről ismerlek meg benneteket?
–Apácaruhában leszünk. Egy őszöreg asszony és két boxos fekete indiai leányzó. Missziós kitűzőt fogunk viselni.
–Nénikém. Várni fogjuk magukat. Csókolom.

Ahogy letette a kagylót, összenéztek Yetivel és döbbent csend telepedett közéjük. Yeti szólalt meg elsőre.
–Nem is rossz ötlet. Missziós pénzen, missziós öregek otthona, elfekvővel, hospis szolgálattal. Azthiszem fellendül a falunk Irma! Megfogtuk az isten lábát anyukám!
–Olyan híre lesz a falunknak, hogy eljut tán még Amerikába is!
–Ha, ezt a Margit megtudja, eldobja az agyát. Átírhatjuk a közös részt a disszertációnkban! Merthogy gyökeres fordulatot fog venni a falu újraéledése.
–Viszont az elfekvővel meghalók rontani fogják a halálozási statisztikát. Nem győzünk cigányokat betelepíteni, hogy a szaporulat arányban legyen az elhullással!
–Annyi baj legyen. Ha kell, letelepítjük az összes szatmári és nyírségi cigányokat is! Csak füttyentünk neki, és máris jönnek csapatostól.
–Attól félek, hogy inteni sem kell nekik. megérzik a lehetőséget és máris itt teremnek. Mindenesetre ráérünk még ezen gondolkodni, ha komolyra fordul a dolog. Amint letelepednek a nővérek, megépül és beüzemelik az otthont, meglátjuk, mi történik. Nekem mindenesetre tetszik a dolog–jegyzete meg Yeti és lezárta a témát.

A hétvégén Benő beindította a Zsukot és hármasban elindultak Budapestre. A reptér fogadószintjén a szokásos kíváncsi és frusztlált tömeg kavargott. Aztán a hangosbemondó bemondta a Londoni gép érkezését. Mindhárman izgatottan várták a kijáratnál mikor bukkannak fel az apácák. Jó negyven perc is eltelt, amikor a bőröndökkel megrakott kocsit toló ötven év körüli fityulás, kék egyenruhás fehérbőrű és két szurokfekete bangladesi apáca megjelent. Azonnal Benő hatalmas, ölelésre kitárt karjaiba szaladtak. Úgy ölelte magához őket, mint kotlós a szárnyai alá vett kiscsibéket.

Irma halvány vonalaiban felismerte az eddig csak fényképeken látott rokont. A szülei mindig csak úgy emlegették, hogy: „… tudod, a Pemete, az, az apáca!” Azonnal a terepjáróhoz mentek. Bapakolták a bőröndöket és elindultak Kurtafa felé. Jó, három és félóra zötykölődés után elérkeztek a bekötőút leágazásához. Benő leállította a motort és kiszállította a benn ülőket. Mozgatnák meg elzsibbadt tagjaikat! Az apácák csodálattal, vegyes áhítattal vetették a kereszteket a gyönyörű táj láttán. Pemete nővér így fordult Irmához.

–Kishúgom, ez maga a paradicsom! Egyenest az Elziumba hozott minket ez a rőt szakállú óriás! Váltott egy-két szót angolul a fekete boxosbőrű arcukból hatalmas dióbarna szemekkel kitekintő, villogó szemfehérjüket meregető bangladesi apácákkal, majd elindultak gyalog, a faluba vezető bekötőúton. Benő Irmával előrement a bőröndöket kipakolni, melegvizet készíteni a vendégeknek és természetesen egy jó erős kávét, főzni az eszméletük helyrehozatalához. Mert bizony rájuk fér. Hiszen félájultra csodálkozták magukat a tájban való gyönyörködéstől

Yeti, kissé hátrább maradva kísérte őket. A két indiai apáca haladt elől. Pemete kissé lememaradva lépdelt Yetivel társalogva utánuk. Hol magyarra, hol meg angolra fordítva a szót izgatott kommunkálásba bonyolódva araszoltak a falu felé. Amint beérnek a faluba elsőre Gusztiba, ütköztek. Az öreg kinn ült a pletykapadon. Papucsba bujtatott lábaival pemete kutya meztelen hasán taposva, mélyeket szívott a meggyfacsibukból. A léptek zajára feltekintett és megállt benne az ütő. Se köpni, se nyelni nem tudott a meglepetéstől. Hirtelen megdörgölte szemeit, hogy jól lát-e, majd akkorát harapott a meggyfacsibuk szopókára, hogy csakúgy reccsent.

–Atyagatya, szent Habakuk! Ezer ördög és pokol! Hát ezek az ördögpofák hunnan termettek ide?–motyogta, s hörögve buggyantak elő a szavak lila ajkai közül. Pemete megérezve gazdája elbizonytalanádását kiugrott annak hasán taposó talpai alól és morogva, farkát behúzva sunnyogni kezdett a jövevények felé. Ekkor látták meg a mögöttük haladó Yetit. Yeti átlátva a helyzetet előrelépett és az öreg előtt megállva így szólt.
–Ne szarjon mán annyira Gusztibátyám! Apácák ezek a lelkeim, hús-vér emberek, nem pedig valami szerecsenek, csak annak látszanak. Indiai apácák a javából. Jöttek nekünk segíteni, megoldani a problémáinkat.

Az öreg még mindig gyanakodva mustrálgatta őket, aztán tekintete Pemete nővérre tévedt,aki tiszta, de kissé tört magyarsággal kezet nyújtva bemutatkozott.
–Sororr Regina Pemete missziós nővér vagyok, de maga csak szólítson nyugodtam Pemetének! Hadujudú öreggatyám…– tette hozzá még angolul és megveregette az öreg ráncos arcát, mint lóvásárban a cigány a kehes ló pofáját. Éppenhogy csak a pofáját nem húzta széjjel, megvizsgálván a fogai, hány éves lehet. Mire lehet még használni. Guszti beleremegett az apáca energikus kézfogásába. Úgy érezte, mintha satuba szorították volna a kezét. Kisvártatva kinyögte.

–Isten hozta magukat! Hol járnak erre, ahol a madár se jár?
–Jöttünk vizitálni. Aztán ha tetszik a hely, megtelepednénk itt, maguknál örepjaánk…
–Hát akkor télleg nem a pokolból pottyantak ide? Merhogy olyan fekete ez a két másik, mint az ördög.
–Nyugodjék le kend, kissé megkapta őket a nap. Meleg van ám arrafelé Bangladesben. Jöttünk, láttunk, maradunk!
–Hát akkor… isten hozta magukat minálunk –állt fel Guszti és hátat fordítva nekik az izgalomtól remegve bevonult az ámbitusra, hogy az oszlopok közül gyanakodva sandítgasson az Irmáékhoz betérő idegenek után. Pemete halkan szűkölve kushadt a lábainál farkával verve a döngölt agyag padlót blattolt gazdája szertefutkározó gondolataihoz.

Irma már előkésztette a fürdőszobát és jó meleg vízben lezuhanyozva könnyű indiai slafrokba bújtak apácáink. Ez egy szürke, pamut zsákruha féle volt. A közepén e fejnek és a nyaknak egy lyuk volt benne kivágva, majd kétoldalt kis, hasíték a karoknak, hogy ki tudjanak nyúlni alóla. Nagyon szellős, praktikus találmány a’ biztos. A kávét szörcsölgették, amikor az egyik apáca: Jazmina egy nagy fémdobozban valódi indiai teafüvet hozott ki és Irma kezébe nyomva angolul hadarva jelezte, hogy ők ilyenkor teázni szoktak.

–Teát szeretne főzni kincsem! – fordította magyarra a szót Yeti és fejével biccentett a konyha felé. Irma kivonult a két apácával és kisvártatva tálcán egy hatalmas teáskancsóban, friss, illatos, gőzölgő teával tértek vissza. Szucsuma, a másik nővér mindenki elé tett egy capot (csészét), majd Pemete nővér, mint rangidős telitöltötte a csészéket. A teákat kortyolgatva Pemete nővér előadta jövetelük célját.

–Nem tudom mennyit hallottatok a Calkuttai Teréz anya által alapított rendről. Mi a szegényeket, árvákat, magára hagyott beteg, ápolásra szoruló embereket karoljuk fel. Ápolási rend vagyunk, de hospis szolgálatot is adunk. Az egész világon vannak misszióink. Hét éve alapítottuk nálatok, Magyarországon, Adonyban az első missziónkat. Azóta két szeretet otthonunk és egy kápolnánk épült meg ott és már tizenegyen vagyunk. Testvéreink nagy népszerűségre tettek szert és a lakossággal olyan már a kapcsolatuk mintha mindig is itt éltek volna közöttünk. Szépen megtanultak magyarul. Remélem a mi két apácanővérkénk, hamarosan beletanul a magyar nyelvbe –nézett mosolyogva a magyarul kukkot sem értő indiaiakra.

–Ó, drága nénikénk, bizonyára belejönnek majd ők is a magyar nyelvbe, elsajátítják szokásainkat.–jegyezte meg Yeti, majd így folytatta. –hogy gondolják, mik a terveik?
–Első lépésként szeretnénk egy nagy házat vásárolni hatalmas kerttel. Ezt kitataroztatnánk, komfortositatnánk és panziószerüleg alakítanánk ki. Itt lenne a mi szállásunk, irodánk, a nővér szoba. A kert hátsó traktusában felhúzatnánk egy húsz férőhelyes épületet. Ebben helyeznénk el öt szobában az első lakókat. Olyan házra és telekre volna szükségünk, ami mellett nagyobb, beépíthető parlagföld, esetleg még egy üresen álló ház is van, hogy a későbbiekben tudjunk bővülni.

–Fogunk találni Pemetenéné’, biztosan találunk majd. Holnap széjjelnézünk a faluban. Gusztinál vannak az eladó lakások kulcsai. Megszemléljük és kiválasztjuk az erre a célra alkalmas házakat. Aztán a technikai lebonyolítást majd megszervezzük. Beviszem magukat Kókányfára a polgármesterhez és nyélbeütjük a letelepedésüket.
–Köszönöm fiam. Mindig tudtam, éreztem, hogy egyszer még hazatalálok, mert nem tudnék halálom után idegen földben nyugodni. Köszönöm neked uram!–fohászkodott égnek emelt tekintettel, majd asztalt bontva ki-ki elvonult a hálószobájába kipihenni a nap fáradalmait.