A kétségbeesés nevében
Téged szólítalak
Siránkozva sóhajtok
Újra meg újra

A szellem holdfogyatkozásakor
A kapuk bezárulnak

Éjszaka
A csillagfátyol letekint
Fényből sarjadt árnyékom
Szemed fénye a sötétben,megint

Zavaros víz felett szárnyaló emlék
Éjjel s nappal,végeláthatatlan
A holdfény kényezteti a magányt
A suttogás nyugalmával

Meztelen lélekkel
A patakzó vízben üres arc vagyok
Hideg van itt
Porlepte kabátomban megfagyok

Néma arcképeden csüggök
Gondolatok a szavaim
Amint vártunk és néztünk
Felkelt a Nap,
S szomjat éreztünk
A napmadarak elhagyták sötét vackukat
A boltívek közt árnyak suhantak

Ne fordítsd felém arcodat
Szembesíts magányommal
Ismeretlen erdőben
Titkos liget vagy
Zengő hangod szintelen
Ám mégis drága...

A holdsarló altatódala
Változó arcával megigézett téged
Megfakította tekinteted
Az isteni nyájba egy újabb lélek

Megtartottam
Bíbor szimbólum az aranykápolnában
Rejtve,míg örvendünk a réten
A végben
Mikor mindketten az árnyakat járjuk
Lángokba enyészni látjuk
Halhatatlan Fekete Rózsa

Megint sötétedik
A mezőt ellepi az alkony
Az esti fák nyögnek,mintha tudnák:
Minden éjjel Rólad álmodom