Ülök a ház tetején, búslakodok,
közben egy dalt dalolok,
nem szól hozzám senki, sem, kicsik sem nagyok
ilyen az "élet" csakhogy én kísértet vagyok

Mit nekem zárt kapu, csukott ajtó, fal
átrobogok, rajta nem fáj, nem zavar
szórakoztatom magam más zaklatásával,
ne hidd el nem jártam jól a halállal

Az emlékeim élnek, visszaemlékszem társaim csínyét
De már nem érzek semmit, elfelejtettem a kenyér ízét
már nem kapom azt, ami hiányzik: szeretet
Én vagyok, a ki emlékezik: a lélek

Mást óvok, hogy azt higgyem, érezzek,
ha volna kit szeretni érte, elvérzek
de, senkim sincs, üres a lélek lelke
hát elindulok inkább a mennyország fele

Nem voltam sosem rossz de a mennynek nem kellek,
hülye meg nem vagyok, a pokolra nem megyek,
inkább lógatom a lábam az ablak párkányán,
minthogy folyton égjek a pokol tornácán