Mielőtt Margit elvonult volna a negyvennapos böjtre mégegyszer összeült Yetivel pontosítani a, mostmár közösen folytatott disszertáció stratégiáját. Meghányták-vetették minden oldalról.
–Yetikém, mi lenne, ha első nekifutásra kijátszanánk a letelepedési, vagy újrakezdési segély aduját. Úgy tudom, hogy gyerekenként, akik új házat építenek, vagy vásárolnak, és felújítanak, annak jár a gyerekenkénti szocpol. Ez pedig nem semmi! Mindent ki kell, zsarolunk ebből a szemét államból!
–Margókám, egyem azt a racionális, szociális eszedet! Benned egy menedzser veszett el, de nagyon! Tehát: megírjuk a cigányok kérvényeit. Bevisszük Kókánykafára láttamoztatni a polgármesterrel, mert egyelőre, de remélem, hogy nem sokáig, még odatartozunk közigazgatásilag! Aztán felkűdjük jóváhagyásra a belügyminisztériumba. Ezzel annyi pénzhez juttatjuk a cigányokat, hogy komfortosíttathatják a háziakat.

–Jó, ezt megírjuk, beadjuk. Ha megjön a pénz, akkor összedobjuk és egy normális vállalkozóval, elkészíttetünk egy törpevízműként szuperáló Hidrofort, ami ellátja őket vezetékes vízzel. Mikor ez kész van, rögtön utána beadjuk a szenyviz, csatornázás programot. Természetesen kistérségi pályázatra. Most lehet törpe viztisztitók telepítésére, üzemeltetésre az U-tól pár millát leszakítani.

–Oksza! Ha, ez meglesz, akkor tudunk továbblépni. Fel kell duzzasztani a falu létszámát legalább nyolcvanra, hogy továbblépni tudjunk, és megkezdhetjük az önállósulási és Kókányfáról való elszakadási manővereket.
–Azt mondod, ez lenne a járható út?
–Persze, így még több támogatást tudnánk az államból kifejni!
–Margó, honnan veszünk ennyi embert?
–Bízd ide! Geresdlakról és Penészekről jön az utánpótlás, csak füttyentenünk kell nekik.
–Akkor mehetünk Kókányfára! Intézzük el a folyó ügyeket a polgármesterrel! Aztán én elvonulok. Kece velünk jön, mint a cigányok képviselője.

Így is tettek. Másnap reggel már ott toporogtak a szokásszerint mindig késő polgármester ajtaja előtt, mint a szarógalamb. Fél kilenc felé meg is érkezett a szemközti presszóból, miután megerősítette kissé az öntudatát pár kupica kóserpálinkával. Amint meglátta a küldöttséget borzongás futott rajta végig és a kölcsönös ürvözlések után így szólt hozzájuk.
–Emberek, rögvest hozzákezdünk, ha a jegyző megérkezik. Addig várjanak kinn a padon!
Kisvártatva Mancika, a jegyző, lihegve beesik. Éppen a péktől jön, akitől a friss zsemléket tarhálta össze a reggelihez.
–Hűha, egy egész küldöttség! Rögtön kezdünk emberek, csak megreggeliztetem a testületet, mert éhes hassal nem forog az ember eszekereke!– mondta és bevonult az irodába. Félóra mulva kipattant a polgármesteri iroda ajtaja és bébocsájtást nyertek a küldöttek.

–Miben segíthetünk? –kérdezte tőlük a jegyzőnő. Margit elébe állt és a kezében tartott iratcsomót szépen elébe rakosgatta. Aztán így konferálta fel az ügyet.
–Kéremszépen elösször is a letelepült három család szocpolját szeretném elintézni. Remélem ennek objektív akadálya nincs. Én vagyok a jogi képviselőjük. Itt vannak a megbízásaim
–Azt tudják ugye, hogy csak úgy kapják meg a szocpolt, ha számlákkal igazolják a felhasznált pénz ellentételezését. Mert minden téglával el kell számolniuk.
–Természetesen. Annyi számlával lökjük ki a hatóság szemeit amennyi szükséges. Megvásároljuk az anyagokat és a többi a mi dolgunk. Bízza ránk a hatóság. Nem kell aggódni!
–Jó, rendben van, továbbítom a kérelmeket.

–Bocsánat, nem kérelmeket, hanem a jogos járandóság igényléseit, asszonyom! Ez nagy különbség. Szeretném, ha mielőbb a pénz racionalizálódna, és a bankszámlámon lenne! Itt nem buta, becsapható, kisemmizhető kisemberekkel állnak szemben, hanem egy kétszeres doktorandus szociálpolitológussal! Tegyék a dolgukat!

–Értettük, harapta össze remegő békaszáját a polgármester és rákérdezett.
–Van még valami?
–Van. Szeretnénk egy törpevízműre, csatornázásra és mini szenyviztisztitóra Uniós pénzt megpályázni. Itt a kérelem, most, ezennel benyújtom. Kérem nem elfektetni, azonnal továbbítani! –mondta és a polgármester elé, helyezte az iratokat. A polgármesterben egy pillanatra megállt az ütő, ekkora pimaszság láttán. A megdöbbenéstől se köpni, se nyelni nem tudott. Elvörösödve visszakérdezett.

–Ne, cseréljünk helyet asszonyom?
–Nem török a babérjaira uram!
–Mondják, meg őszintén mit akarnak egy holt faluval? Körberöhögik magukat a hatóságok ezekkel a kérvényekkel.
–Várjuk meg, hogy ki nevet a végén! Blattolom magának, hogy féléven belül az összes ház lakott lesz Kurtafán. Ha kell, akkor kínaiakkal telepijük be, de csakazért is megmutatjuk, hogy Kurtafa élni akar, és helyet követel magának a nap alatt!
–Csak azt ne, asszonyom! Százszor inkább akkor jöjjenek a cigányok!

–Nos, akkor ez lenne az első lépés polgámesterúr! Most elvonulok negyven napra meditálni. Ha testben és lélekben rehabilitáltam magamat, akkor újult erővel vetem magamat bele a falumentési programba.
–Mit akarnak elérni?
–Távlati terveink között szerepel egy alsó tagozatos iskola, egy kápolna, saját pappal.
–Mibul?
–Ne féljen, kifejjük az államból a pénzeket! Beadjuk a pályázatokat a kistérségi fejlesztés programjába. Egy éven belül olyan faluházat terveztetünk a Makoveccel, hogy héthatárból a csodájára járnak!
–Atyagatya! És aztán?
–Aztán, elszakadunk Kókányfáról és megkezdjük az önálló életünket.
–Nem mondja komolyan?
–De, ez véresen komoly. A mi kettők disszertációja UNIÓS projekt készítésére szól, UNIÓS pénzből. Olyan falufeltámasztást végzünk, hogy még az ENSZ-ből is a csodájára fognak járni!

–Na, Mancika, hamarosan visszazökkenhetünk a tespedésbe. Megszűnik ez a kettősség. Lepasszolhatjuk Kurtafát. –jegyezte meg megkönnyebbülten felsóhajtva a polgármester és ráütötte a pecséteket a kérvényekre.
–Akkor végeztünk is!–állt fel a jegyzőasszony és tekintetével az ajtó felé miután búcsúzóul kezetfogott a küldöttség tagjaival. Olyan volt a kézfogása, mintha döglött békalábat fogna az ember a kezében. Hideg és hűvös.

Kókányfáról hazatérve megbeszélték a stratégiát. Yeti elmondta a koreográfiát.
–Margitom, azt tudnod kell, hogy a testedet nem fedheti ruhadarab. Anyaszült meztelenül kell az úr elé járulnod!
–Semmi gond.
–Amint kiérünk a helyszínre, odatámassza a cölöphöz a tyúklétrát az Imi, te felhágol a treplire. Aztán elveszi onnan, és csak a negyvenedik napon támassza újra a cölöpnek, hogy le tudjál kecmeregni onnan a piedsztálról. Ottan kényelmesen elhelyezkedel. Vagy a sarkaidon guggolva, vagy a valagadon ülve, de néha frissítőül fejen is állhatok. Így koncentrálsz, addig amig ki nem üresedik az elméd. Ekkor megnyílik az égi csatornád, és kapcsolatba lépsz az úrral. A negyvenedik napon megkapod az égi áldást és megszűnik a meddőséged.

–Hogy táplálkozom, mi módon?
–Az Imi, minden hajnalhasadáskor, amikor még harmatos a fű, elhozza neked a napi menázsit: egykilo kecsketúrót és egy liter forrásvizet. Leengeded a kötelet. Kiveszi az üres üveget és zacskót, kicseréli telire. Te meg felhúzod a friss menázsit. Ennyi.
–Nem fogok megőrülni a magányosságtól?
–Nyugodj meg nem, leszel egyedül. Veled lesznek a denevérek, szúnyogok, az erdő vadjai és nem utolsó sorban maga az úr.
–Juj! –nyikkant meg felszisszenve Margó.–erről nem volt szó! Kiszívják a véremet a szúnyogok. A hajamba csimpaszkodnak a denevérek.

–Rá se ránts, ettől is erősödik a méhed, meg a libidód.
–Nem a kecsketúrótól?
–Attól is, meg ettől is. A lelki terápia a fő. Imádkozzál, meditálj! Üsd el valamivel az időt!
–Közben masztizhatok is?
–Persze, annyiszor nyúlsz magadhoz ahányszor kielégülni vágyol. A kéjvágy feltupírozása, a kielégülés katarzisa, csak élesíti a belső látásodat és az elmevilágodat!
–Hát, akkor nincs más hátra, mint előre! Indulhatunk!– modta Margó és elindultak a nagy utazásra.