Fekszem az ágyon, ablakomon félénken betekint az éjszaka
kérdés nélkül de, elkerülhetetlenül halkan belopódzik a szobámba
A szellő, aki útitársa simogatja arcomat.
Csend hangja, figyeli álom elleni harcomat,

Ölel a takaró párna óvja bús fejem
Vigyáznak rám, hogy szép reggelem legyen
ők legalább őszintén, tiszta szívből szeretnek,
Mondom én, de tudom, hogy semmit sem éreznek

Bánt a magány de a megmentőt nem várom,
feladom harcom, hagyom, hogy elnyomjon az álom
abban a világban minden olyan gyönyörű
Bár a valóságban lenne minden ilyen egyszerű