Kicsiny gazdaság, egy tanya, egy melléképület, istálló, néhány jószág. Szarvasmarhák, disznók, csirkék. Yara szakadatlan dolgozott, hogy vigye valamire. Szülei már elcserélték volna a mezőgazdaságban eltöltött éveket gyári munkára, nyugdíjra, felszámolták volna az egészet, mert nem volt már elég erejük hozzá. Három testvére közül a két legkisebb még tanult, a harmadik pedig fiatal kora ellenére sorra járta az elvonókúrákat, hol kábítószer, hol alkohol miatt. Ebben a kilátástalan helyzetben a lány mégis megpróbálta a lehetetlent. Tervei voltak, ereje, lendülete. Félbehagyta az egyetemet, hazament dolgozni, mintsem egyik napról a másikra a semmibe vesszen egy élet munkája. Munkaerő híján, ha kellett szántott, a jószágot etette. Mindinkább rá hárult mindez. Reggel hattól este nyolcig, néha tizenegyig húzta az igát. Sokszor gondolta, érdemes lenne alkalmazottat felvenni. Akármilyen ember is, csak dolgozzon. A korábbi évek rossz tapasztalatai meggyőzték, mindegy, ki milyen nemzetiségű, a munkabírást úgysem akármilyen hovatartozás, hanem a fizikum és az akarat határozza meg. Erdélyből hívott korábban munkásokat. Új szita a szögön lóg. Amikor ezek az emberek megérezték, hogy szükség van rájuk, és Yara hajlandó akár többet is fizetni ugyanazért a munkáért, csakhogy jöjjenek és dolgozzanak, aljas módon megpróbálták kihasználni. Nem érkeztek időre, túl otthonosan érezték magukat, szemtelenül beszéltek vele, mondván túl fiatal, hogy bárkit is irányítson. Yara érezte, ha ennek nem vet véget gyorsan, akkor megőrül. Ő tegye a szépet ezeknek? Ezeknek, akik csak kihasználják a jóindulatát? Elküldte őket. Ekkor szakadt minden végleg az ő nyakába. Ismét munkás után kellett néznie. Ajánlottak neki néhány embert, egyik sem vált be. Lusták voltak, rendetlenek vagy alkoholisták. Abból meg egy is bőven elég. Hallomásból értesült egy férfiról, kiváló munkaerőnek ígérték. Sokat kért, de viszonylag jól dolgozott. Erős fizikumú harmincas éveiben járó székely ember volt. Yara sejtette, hogy ilyen egyszerűen úgysem találhatta meg a megfelelő alkalmazottat, és hallgatott a megérzéseire. Kinti ismerőseinél kérdezősködött, mit tudnak Márton múltjáról. Senki nem mert beszélni. Egy véletlen elszólásból Yara annyit tudott meg, hogy nem ok nélkül tart tőle, mert a férfi többször volt elítélve kisebb-nagyobb ügyekért, ám gyilkosságról nem volt szó... Legalább ennyit megtudott, de amíg Márton elfogadható módon végzi a munkáját, addig úgysem lényeg, mi történt régen.
Lassan eljött a nyár vége. Rendeződtek a családon belüli gondok. A lány szeretett volna visszaülni az iskolapadba. Egy fülledt délután ábrándozva indult a marhaistálló felé. Könnyű hosszú nyári ruha volt raja, apró virágminták díszítették. A fényből a homályba lépve alig látott valamit, csak a jószágok körvonalai sejlettek fel előtte. Mind a harminc marha békésen kérődzött, csak a forgókarikák és az itatók csörgése törte meg ezt az idilli csendet. A tojásokat akarta összeszedni, mivel a tyúkok mindenáron a jászolban a szénába tojtak, hiába voltak külön fészkek a szénakazlak mellett. Lassan lépdelt, szeretettel nézte kedvenceit. Az egyik pillanatban egy erős kéz vállon ragadta. Összerezzent. Márton volt a háta mögött.
-Jesszus! Megijesztettél! Mit keresel itt?
-Utánad jöttem...-felelte rekedtes hangon.
-Utánam? Tán jött valaki? Keresnek? - és indult volna vissza, de Márton erősen visszarántotta.
-Nem. Itt senki nem zavar.
-Hogy nem zavar itt senki?! Miért mondod ezt? - Yara érezte, mint már olyan sokszor, az alkalmazott túllőtt a célon, és többet akar, mint egy szokványos beszélgetés. Csakhogy azt nem tudta, hogy a lányban több van, mintsem egy földi halandó könnyedén megkaphassa. Mire végigfutott Yara agyán, hogy mi következhet, a férfi erősen átkarolta.
-Levennéd rólam a kezed? Nincs dolgod? Engedj!
-Psszt… Senki nem tudja meg...
-Légy szíves és azonnal engedj el, mert különben...
-Mert különben mi? Ugyan! Ne mondd, hogy te nem akarod! Itt riszálod magad ebben a ruhában, csak a vak nem látja.
-Takarodj innen! - de a szorítás nem engedett. Yara egy óvatos mozdulattal hatástalanította széptevőjét, ám nem számított fegyverre. Előkerült egy kés a falból. Békeidőben a téglák közti résben pihen és a bálakötöző madzag elvágására szolgál a kis piros nyelű tompa hegyű egykori evőeszköz. Ezzel roncsolni lehet, vágni nem, és ezt a lány tudta. Gyorsan körülpillantott, merre menekülhet. A jászol feletti oszlopokon és keresztmerevítőkön nem jutna messzire. Kifelé hátrálva majdnem elbotlott a cirokseprűben, felkapta, ha ütni kell, ütni fog, az ajtó még nagyon messze volt, lépdelt tovább. Támadója közelében meglátta a falnak támasztott vasvillát. Sejtette, itt vér fog folyni. Esélyeit latolgatta: egy seprű kontra vasvilla és kés. Hiába menekülne, csak idő kérdése, és megint szembekerülne ellenfelével. Még mielőtt látta volna a következő lépést, Márton jött felé kéjes vigyorral az arcán. Kezében mindkét eszköz. Lassan lépdelt. Tudta mit tesz. Baljában meglendítette a vasvillát és Yara felé hajította, mint valami gerelyt. Szikrázva ért földet a betonon a cél mellett. A lány megdermedt. Az a szűk egy méter, ami a jászol és a fal között volt, nem tette lehetővé a széles mozdulatokat. Várt. Bevárta a férfit. Ki lép először? Feltekintett, és ott kínálta önmagát a véres megoldás… A keresztmerevítőn tárolták a veteményes ágyások kimérésénél használt, betonvasból készült pálcákat. Egyetlen mozdulat, és időben le tudja venni. Játszott...
-Gyere. De ugye senki sem tudja meg?-hangján inkább a rémület, mint a beleegyezés érződött, de hatott.
-Senki...-suttogta és jött egyre közelebb.
-Tedd le a kést.
-Miért?
-Feszélyez...
A férfi közelebb lépdelt. Yara megállt a keresztmerevítő alatt, letámasztotta a seprűt, vett két mély levegőt, és tudta mi lesz a következő húzása. Márton kéjes tekintettel méregette, majd erővel átkarolta és ajkára tapadt. Undorral töltötte el a lányt a tudat, hogy mégsem sérthetetlen. Már majdnem elmerült az önsajnálatban, amikor eszébe jutottak a pálcák... Mintha nyújtózva átölelné erőszaktevőjét egy óvatlan pillanatban leemelt két hegyes rudacskát, hátrébb lépett, kibontakozott a szorító béklyóból, és alattomos mosollyal, villámgyors mozdulattal a támadó vállába merítette egyik fegyverét. A megrettent férfinak nem volt ideje reagálni. A másik pálca már a szívén futott keresztül. Szeme lassan könnyel telt meg, ajkai kifehéredtek, remegő kézzel nyúlt a lány felé. Yara összefont karral végignézte, ahogy a férfi kiszenved. Nehéz megnyugvás telepedett lelkére. Látta előre, mit tesz a tetemmel, kinek mit fog mondani, és hogyan simítja el úgy ezt az incidenst, hogy soha sem tűnik fel senkinek.
Eleinte mindenki furcsállotta, hogy fizetség nélkül távozott a munkás a tanyáról. Aztán feledésbe merült. Pár hónappal később megjelent a férfi testvére. Gyanakvó kérdéseit Yara ügyesen megválaszolta, bár Édesanyjának feltűnt a lány végtelen nyugalma és türelme. Azután senki sem kereste többet a férfit. Úgysem találnák... Békésen nyugszik valahol, de teste eggyé többé sosem válhat...