Immár a Kácsa család betelepedésével a Vendelék négy és a Bakfiffyék hat iskoláskorú purdéjával 10 re emelkedett a falu kiskorú, családi pótlékra, beiskolázási, tanszer segélyekre jogosuló személyeinek a száma. Augusztus elején meg is jelentek Kókányfa Polgármesteri Hivatalában a családok, a gyerekek pótbeiskolázását megejtetni, és a segélyeket kihajtani az előjáróságból. A polgármesternek már előre azon főt a feje, hogy az ez évi kvótából miképpen tud eleget tenni a kérelmeknek.

Mindenképpen pótköltségvetést kell készíteniük. Ebből viszont jó, ha októberre lesz valami. Hogy addig miből szorítja ki a hivatal ezt a nem várt kiadást, a jövő titka. A polgármester és a jegyzőasszony nagyban törte a fejét a megoldás alternatíváin. Osztották, szorozták a büdzsét, de sehogyan sem akartak vele zöldágra vergődni. Így szólt a jegyzőasszony a polgármesterhez.
–Jenő! Én ezt már nem csinálom tovább: feladom! Ki a jóisten hívta ide ezt a rahedli cigányt?
–Ha tudnám Mancikám, megcsavargatnám a tökeit az egyszer biztos! –dörmögte Jenő, a polgármester. Vagy az ég szarta ide őket? Valaki csak kűdte, vagy hítta őket?
–Nem kellett azokat hívni Jenő, jöttek azok maguktól is. Buszon, traktorral, echósszekérrel…
Megmondom neked őszintén, azért minden rosszban van valami jó is: megemelkedik a fejkvótánk. Le tudunk rántani nyolc-12 milliót is a póköltségvetssel az államtól. Hátrányos helyzetűek támogatására, erre, arra… még, ha csak a felit ki is fizetjük ki nekik a segélyekre, akkor is marad nekünk belőle jócskán megtakarítás egy kis év végi jutalmazásokra a testület dolgozói számára.

–Mancikám! Bár az isten beszélne belőled. Jól meg kellene akkor faggyúznunk azt a pótköltségvetést.
–Bízd ide Jenő! Öreg motoros vagyok én, értem a csíziót. A kisujjamban van, hogy lehet lehúzni az államot. Meglásd ezek a cigányok, lesznek nekünk az aranytojást tojó tyúkocskáink! Bízom benne, hogy a végén jól jövünk ki ebből a kényszerhelyzetből. Még az iskolára is kapunk plusz pár millát, mert ezzel a tíz fővel ötven fölé emelkedik a létszám. Ez pedig egy új tanítói státuszt jelent. Akkor pedig át kell, hogy soroljanak bennünket magasabb fejkvótába!

Így tanakodtak, osztottak, szoroztak, amikor megjelent a küldöttség. A hangos zajongásuk már az utca végén elárulta jövetelüket. Illően kopogtak és a hat felnőtt, tíz gyerek szélvészként zúdult be a Hivatal egyetlen helységébe. A felnőttek egyszerre kezdtek el beszélni. Jenő kétségbeesetten állt fel és túlkiabálva őket, elordította magát.
–Ácsi more! A szentségeteket, hát egyszerre kell pofázni! Ki itt a vajda, az maradjon benn! A többi, meg aló-mars, kifelé! Ott várjanak kinn, amig szólítjuk őket!

Így is tettek. Az öreg Kacskakácsa Vendel bennmaradt. A többiek eloldalogtak kifelé a folyosóra. Jenő, helyet mutatott neki az asztaluk elé húzott fa hokedlin. Vendel helyet foglalt és mustrálgatni kezdte a polgármestert, mint lókupec a fuvaroslovat a vásárban. Amaz idegesen fészkelődött a vizslató tekintetek kereszttüzében, majd megszólalt.

–Mondjad csak te cigányember, honnan fútt ide benneteket a szél?
–Geresdlakról, ha meg nem sértem polgármester uramat, a nyírségből.
–Áruld már el, ki súgott nektek, hogy itt olcsón eladó házak, hatalmas porták, parlagon heverő földek, egy elvadult Édenkert vár benneteket? Tán a fülemilék vitték el a jó hírt?
–Az, úgy igaz, hogy van nekem Kurtafán egy gyerekkori, Geresdlakról elszármazott iskolatársam a Görbe Guszti. Ő hitt ide minket barátságul. Nekünk adta mind a két eladó házát. Igaz, hogy a kutya sem vette meg eddig tőle. Ott maradtak nyűgnek a nyakán, mint kutyán a kolonc.

–Ti meg rárepültetek, és huss, felültetek a repülőszőnyegre s máris itt termettetek, mint a mesében.
–Hát valahogy így vót. Szóval itten vagyunk mostan, itt termettünk. Hittak-jöttünk.
–Rendesen kijelentkeztetek Geresdlakról?
–Ki, itt vannak a passzusok-e! –vette elő hatalmas lajbizsebéből az előre elkészített iratköteget, és az asztalra borította őket. A jegyzőnő nézegette, rakosgatta, majd elővette a regisztrációs nagykönyvet és kezdte bevezetni a neveket. Néha felpillantott, ezt-azt kérdezgetett.

–Tudják, hogy csak úgy jár a tanszer és beiskolázási segély, ha a gyerekek rendesen járnak majd iskolába?–jegyezte meg jelentőségteljesen, tagoltan, hagsulyozva a szavakat.
–Hogy ne tunnánk szép nagysága! Járnak, azok majd meglátja, hogy mennyire járnak, de még mennyire! Én kezeskedem róla, hogy nem fogják elkerülni az iskolát, hogy a Devla tépkedje ki a szemük szőrit!
–Aztán mi lesz a munkával? Miből akartok megélni? A gyerekekből, családi pótlékból, segélyekből? Van valami alternatívátok? –az öreg csak kigűvesztette a nagy dülü szemeit, majd fejét vakarva megszólalt.
–A csupasz seggünkön kívül nincsenek nekük semmiféle níváink…
–Itt nem lehet ám lopni, rezezni!
–Ó, hova tetszenek gondolni, mi rendes cigányok vagyunk! Mesteremberek. Dolgozni fogunk.
–Mit?

–Az én családom teknővájó cigánycsalád. Kivágunk a réten egy magányos, nagy nyárfát, azt tavasztól őszig feldolgozzuk. Tekenyőknek, szapulókádaknak, fakanalaknak, tányéroknak, amire szükség lesz. Aztán az őszi vásárokban kiáruljuk.
–De, azt nem godoljátok, hogy a fának gazdája is lehet? Meg kell tőle vásárolni?
–Bízza ide! Megegyezek vele. A fiam, a’ meg bádogos és köszörűs cigányember. Elvált. Nincsen neki se kutyája, se macskája. Hátára veszi a bádogos puttonyát, aztán járja a környéket. Befódja a fazekakat, lábosokat. Megköszörüli a késeket, ollókat… szóval ne féltsenek minket! Nem vetemedünk tyúklopásra.

–Jól van. Aláírom a letelepedési engedélyeiket. Kiállítatjuk a lakhelyigazolásaikat. Még elintézzük a Földhivatalnál a házak, telkek átíratását is. Cserébe egyet kérek csak: ne lopjatok!
–Ój, Devla! Folyjék ki a két szemem, ha egy tojást is elviszünk valahonnan! Nem vagyunk mink rablók!
–A gyerekeknek ingyen adunk tankönyveket,írószereket. A tanszersegélyen megveszitek a füzeteket, és még ruhára is telik belőle. Igényelitek-e az ingyen uzsonnát, ebédet? Iskolatejet az kötelezően megkapják a gyerekek minden reggel.

Na, erre az öreg felugrott a hokedliról és megmarkolta az asztallapját. Félő volt haragjában menten a Jegyzőnőre borítja, az otromba, sértő kérdés miatt. Így éktelenkedett.
–Hogy a Devla rúgja, meg aki ilyet mer rólunk gondúni! Méghogy nem tudunk a purdéknak enni, adni! Vajaskenyérrel, téliszalámival, tejjel-mézzel etetjük őket ténsasszony! Nem vagyunk mi éhenkórászok! Nincs is kocsma a faluban, hogy eligyuk még az árvák könnyét is, mint sokhelyütt, máshol! Jut is marad is a segélyekből flamóra a purdéknak.

–Szóval nem igényelik az ingyen kosztot?
–Nem.
–Akkor miben segíthetünk?
–Nincs szükségünk semmire. Megoldjuk egymásközött. Majd teszünk valamit a megélhetés érdekében. Devla megsegíti az ő cigányait.
–Akkor nincs is több dolgunk magával. Küldje be egyenkét a családtagjait, írják alá az igazolványaikat, vegyék át az e-havi a segélyeket és éljenek Kurtafa polgáraként tisztességgel békességben!
–Ágyesz-bugyesz! –lengette meg búcsúzóul malomkeréknyi feketekalapját, miután átvette az igazolványát, felmarkolta a havi ellátmányként számító segélyt. Kiment és sorra beküldte a felnőtteket.

Igy, ilyen simán megtörtént a cigánycsaládok letelepedése. Miután megkapták az igazolványaikat, elkezdhették Kurtafai legális életüket. Amint elhagyták a Község Házát az ablak függönyét félrehúzva még gyanakvóan utánunk nézett a jegyzőnő, nem vittek el egy darabot a Község Házából. Miután nem látott a kezükbe, sem egy WC-ből leszerelt vízcsapot, egy WC ülőkét, villanykapcsolókat, villanykörtéket sem, a folyosón elhelyezett padok is a helyükön maradtak, megnyugova fordult a Polgármesterhez.

–Mára végeztünk is Jenő. Becsukhatjuk a bótot, akár haza is mehetünk, eleget dolgoztunk! Becsukhatjuk a Hivatalt! Ezzel sarkig tárta a kétszárnyú ablakot, hogy kiszellőztesse a falak között megszorult cigányszagot.