Zuhogó záporban
a vért levetve
véreső zuhogásban
a visszhang is a mélybe vetve
kicsit oldalra döntött
esőarccal, büszkén állva
házak előtt, és hiába
nincs halál se előtte, se utána.

zuhogó záporban
valóság és árnykép
egyként forog
és a történések deszkapadlóján
fülledt színek és korok
esküszik, hogy neked sem lesz másképp
hogy vesztőhelyen nincs megállás
hogy messze csak egy rozsdás szélkakas nyikorog.

zuhogó záporban
boldogságot mondd hoztam e
s majd ha ajándékaid között térdelsz
majd látod e
a délutáni fényt az arcodon
s ringó lépteid, ahogy érkezel
és köszönsz, és a soha többé csók a hátadon
átjut e sivatag nyakadon ajkaid megmentő vizéhez
vagy mint egy Chopin keringő, ha egy pillanatra megállsz a konyhakövön
és a muskátli szaggal együtt nyikorog majd a parketta
hogy ott van talán valaki, esernyőjét is itt hagyta
és az üres szobában kialudt lámpák fénye hever majd
gyengédség és ártatlan kérdezés, az egykor volt jövő.
és csak fülledt nyári szellő jön az illatos szobából elő.

zuhogó záporban
ott a hídon álltam
a kegyetlen Weimarban
és én mindig másra vártam
és kapukból kiabáltam
gyere, siess, bátran...
és jövőm szülte múltamat is láttam
és mindig jobban és erősebben vágytam
és a -szájtátva álltam, mert bál van-
cseng valómban és az elfeledett lányban
ki úgy szeretett, ott a bérházas fürdőkádban.

Ó, hogy lehetnék csendes
zuhogó zápor testben
amikor sírni is keserves
pedig az ittlét sirat, ha sirat
hogy megörvendeztessen.

zuhogó záporban
nevetsz és könnyed mozdulattal
a dervisek közé keveredsz
és ahogy csak egy gyermek mondhatja,
ahogy csak egy kisfiú: "Bocsánat!"
hogy hozzád ért kezem, s hogy szeretsz, ha szeretsz
óriás szemekkel, hogy kezeid mily finomak homlokomon
és jöttél izzó aranyfonállal.
de elhagyom e tudást
egy más tudásért, hosszú álmot egy frissítő ásításért.

zuhogó záporban
elhagyom ezt a tudást, és tulajdonságaimat
és jöhet bármilyen véletlen találkozás a múlttal
és kialudhat minden pislákoló fény az utam alatt
és elveszthetem minden látszólag engem szolgáló hatalmamat
elhagyom ezt a tudást, a tapasztalataimat
és jövőt kutató türelmemet, szavaimat legfőképp
álmos tekintetemet, távolságom egét.

zuhogó záporban
sötét van, nincsenek fények
csak csillagok messziségében álló üres erkélyek
lent, ó lent, játszótér hangjai
ahogy a gyerekek és az örök fények
és lassú kezeimmel követem arcukat,
ahogy szeretnek, fényben ázó gyönyörű lények
ahogy kezeikkel keresnek arcodon helyeket
ahol még nem öleltek, ahol még nem öleltelek.

zuhogó záporban
a cseppek mint időpillanatok
nevess és boldog önmagaddal
szaladj és repülj a tengerparttal, a paddal és a parkkal
és öreg lényemmel, melyet senki sem ismer
mert nem tudjátok, hogy mint egyként a gyerek és az öreg
én melyik vagyok
míg szaladsz és repülsz a kék madarakkal
egy szárnycsapást talán
megpillanthatok...