Az éjszaka csendjében fájva lüktet
Az elnyomott üresség
Kitörne, újra uralna bennünket,
De nem engedjük még...
Nem...most csak egymásnak vagyunk,
S bár miénk az egész külvilág,
Mi könyörtelenül kizárjuk, eldobunk mindent,
Csak saját édes ködünkön át
nézzük messziről,
Ahogy minden lassan összedől.
Nézd, milyen szép romhalmaz a világ,
S mi állunk a legtetején, csak Te meg én
Egymás kezét szorítva.
Az éjszaka csendjében fájva lüktet
Az elnyomott üresség.
Amióta belém költöztél,
Belülről feszít szét hiányod érzete,
Mosolyod hiánya, a magány mosolya,
Hiányzol. Szívem megreped hiányodtól,
S keserű vére könnyruhában
Sok egymásutánban
A földbe csókol.