Ez a lángos, ez igen. Ez lángos. Gyerekkoromban a város végén, vagy nekünk inkább a város elején, a Béke téren, volt egy lángossütős. Rögtön a kocsma mellett egy külön kis ablakban. A kocsmában a pénztárnál kellett fizetni érte, ott mindjárt megvehettük a jaffát, a felnőttek meg a sört is. Sokáig csak egy forint volt az ára, de később bizony nagyon megemelték, egyhúsz lett… ( hiába, az infláció már akkor is ) utána álltunk csak sorban az utcán a lángosért. Tejföl? Sajt? Milánói? Dehogy. Fokhagyma, libatollal, meg só! Óriási, nagy kerek, a közepe majdnem átlátszó vékony, ropogós.

- Rózsika néni, ezt meg kell, hogy tanítsa nekem. Ilyet, ilyen finomat gyerekkoromban ettem utoljára. Mit tesz bele?
- Ó, gyerekem, semmi ez! Egy kis liszt, élesztő, cukor, meg víz. Jól összekevered, meggyúrod, de csak annyira, hogy a kezed tiszta legyen. Hagyod egy kicsit kelni, és jó forró olajban kisütöd.
- Hát persze, egy kis liszt meg élesztő, de mennyi, hány gramm, hány deka, meg hány emberre?
- Lisztből úgy pár tenyérnyi, élesztőből, meg tudod, ahogy érzed, cukor egy kanálnyi, de csak egy kis kanálnyi. Vizet meg, ahogy felveszi. Meg hát függ ez attól is, hogy hányan lesik, hogy mikor lesz már kész. A tojást se felejtsd ki, azt csak úgy szemre…
- De Rózsika néni könyörgöm, miből mennyit?! És sót nem is mondta, az nem kell?
- Hát csak van annyi eszed, hogy azt magadtól is teszel bele!