Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Ebri
Alkotások száma: 1
Regisztrált: 2004-07-20
Belépett:
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (1)
Feltöltve: 2004-07-20 16:13:51
Megtekintve: 1906
A szétmetélt ego
Azon az igazából semmilyen szerdai napon Művész Úr kiállításának sikerét ünnepelte a Kozma utcai Galériában. Gargalizált egy keveset a száraz pezsgővel, mielőtt lenyelte, majd diskurzusba elegyedett egyik „Szétmetélt ego” címet viselő mázolmányáról, melyet a remélt nagy sikerre való tekintettel tizenhét változatban készített el és állított ki. Ezúttal mást se.
-Rendkívül érzékletes - állapította meg a kicsit esetlen, de tüneményes lány, aki feszülten koncentrált a képre. Művész Úr egy kicsit legyeztetni szándékozta szétmetéltnek aligha mondható egoját, és kérdezett egy szánalmasat:
-Mi fogta meg leginkább a képben?- szélesen vigyorgott hozzá, remélve, bohém művész léte gyakorolt már annyi hatást a lányra, hogy két órán belül ágyba viheti.
A lány így felelt:
-Éppen azon gondolkodtam, vajon a nagy fehér négyzetben kifejezett intellektüell-lét csapdában szubjektív tér-transzponálás nélkül ábrázolt kis fehér négyzetnek, mint a jéghegy-elv igazolásától megmenekített niche-nek, ilyen, elképzelhetetlenül átütő megjelenítése fogott-e meg leginkább, vagy a kép vitathatatlan forma- és karaktertartalma, amelyhez érzékelek még egy kis tér-idő kontinuumszakadással fűszerezett szubsztanciaválságot. Micsoda kontextus- metamorfózis! Csodálatos!
-Nahát-gondolta Művész Úr, majd jobban megnézte saját képét, de nem látott rajta se szubsztanciaválságot, se intellektüell-lét csapdát, csak fehér alapon négy fekete vonalat, amelyek négyzetet formáltak. Felemelte fejét, és körbenézett a galériában, de mind a maradék tizenhat képén is csak a négy ecsetvonást vélte felfedezni. Igaz, hogy önmaga is sokmindent képes belemagyarázni alkotásaiba, amiket vittek, mint a cukrot, de az elhangzottak megdöbbentették. Nemcsak, mert a lány felkeltette figyelmét, hanem mert mintha echoként hallotta volna saját magát, ahogy önnön művészetéről hablatyolt sokszor, ha fel akart szedni valakit a galériában, vagy más kiállításokon. Nem értette a dolgot. Jó alaposan megdörzsölte szemét, hogy megítélhesse, ébren álmodik, vagy csak megártott a pezsgő. De a lány még ott volt, és folytatta:
-Itt a névjegyem, ha ideje engedi, kérem tekintse meg iskolánk növendékeit, rendkívül tehetségesek, biztos vagyok benne, hogy ön érteni és értékelni fogja alkotásaikat, egyesek közel állnak az ön művészetéhez. Szombaton, négykor foglalkozást tartunk. Határ út.
Mire át vagy bét mondhatott volna Művész Úr, a lány eltűnt. Még órákon át forgolódott az elimerő bólogatások között, de aznap, döbbenetére, egy képet sem adott el.
Nagyon sok pezsgőt legurított a torkán Művész Úr, mire eljött a szombat, amelyet végtelenül izgatottan várt. Már három órakor az ajtóban állott, művészsálját nyakára tekerte, elindult, és jóval korábban, mint kellett volna, odaért a megadott címre. A lány bekísérte a hatalmas műterembe, ahol több száz, különböző nagyságú állvány állott, az apró, három centistől egészen a hatalmas, négy méteresig. A Művész Úr igen elámult.
-Lassacskán megérkeznek a növendékek- mondta a lány, -addig is tekintsük meg, mit fest Kázmér, véndiákunk, a hátsó teremben.
-Tekintsük-felelte Művész Úr, s közben lépten-nyomon megállt egy-egy folytatásra váró képnél, mert igen tetszett neki egyik-másik, sőt, ha kicsit őszinte volt magához, érezte, sokkalta jobbak, mint az ő képei. Amikor beléptek a hátsó terembe, a festőállványon látható képtől elállt a lélegzete.
-Micsoda munka!-vallotta be elismerését.
Kázmér, a Művész Úréhoz hasonlatos sállal a nyakában, előkerült a dícsszó hallatára a festékesdobozok közül, farpofáira telepedett, és hadonászva magyarázni kezdett:
-Igen, ne is mondja, tisztában vagyok a tehetségemmel. Ha a titkomra kíváncsi, annyit elárulhatok: Picasso az. Picassohoz hasonlóan, gyakran ugyanazokkal a visszatérő motívumokkal dolgozom, és nem téríthet le erről az útról semmiféle, önnön egzisztenciális festőlétembe furakodni vágyó stíluskísértés-métely sem.
Művész Úrnak tátva maradt a szája. Vele szemben ugyanis egy disznó ült a farán, aki emberi nyelven beszélt saját festészetéről. Kázmér megunta a látogatót, és tovább festegetett.
A lány vette át a szót:
-Kázmér testvére is rendkívül tehetséges, igaz, ő sosem készít két egyforma képet, valahogy gazdagabb a forma-és fantáziavilága. A hangokból ítélve megjöttek a többiek is.
A hangokból ítélve valóban megjöhettek azok a növendékek, mert olyan hangzavar szűrődött a kisterembe, mintha Művész Úr egy állatkertben találta volna magát. Mikor beléptek a nagyterembe, nem is fogadta őket más, mint bizony, egy kisebb állatkert.
-Ez csak egy rossz álom. Nem, ez nem lehet valóság!-hajtogatta Művész Úr, miközben körbehordozta tekintetét a növendékeken és csipkedte saját felkarját.
-Vigyázzon, ne lépjen a csigára!-figyelmeztette a lány-, nagyon jó posztmodern képeket készít. Már három árverést is megértünk vele. A legtehetségesebb egyébként az a varjú, ott, becses nevén Rembrandt. A delfinek is kitűnőket alkotnak, éppúgy, ahogy a majmok, de egyszerűen nem tudjuk őket rávenni a hagyományos ecsetkezelésre.
Művész Úr a látványtól meredtre fagyott, csak a fejét merte lassan, óvatosan jobbról balra fordítani, olyan sokkoló volt számára az élmény. Az állatok mellső baljában paletta volt, jobb végtagjukban pedig ecset, és mindegyikük nyakában ott virított Művész Úr sálja. A hangzavarból csak lassan tisztultak a kimondott szavak, és érték el Művész Úr felfogóképességének legalsó határát. Bár ne értek volna el hozzá! Újabb sokkhatás érte ekkor: a társaság minden tagja feléje fordult, és egyszerre, ahányan csak voltak, pont olyan hablaty-mondókákba kezdtek, amilyenekbe ő maga szokott, festészetről, filozófiáról, az élet nagy dolgairól, s ő csak hallgatta súlyos önmagát, mintegy kétszáz állat szájából. Már hasogatott a feje, amikor az állatok harsány röhögések közepette, gesztikulálva utánozni kezdték Művész Úr mozdulatait is, a lány pedig egy pulpitusról vezényelt hozzá, mint egy karmester, és közben vihogott.
Nem bírta tovább, fulladni kezdett, levegő után kapkodott, el kellett tűnnie. Az ajtót jól becsapta maga mögött, mégis hallotta a lány idétlen vihogását még a paplan alatt is, ami alá fényes nappal bújt, amikor hazaért.
Hétfőn reggel a Kozma utcai általános iskola igazgatói irodájában hosszas kézrázások közepette új kolléga neve került fel a nagyra becsült tanári kar listájára. A felvételi döntést megkönnyítette az a temérdek paletta, állvány, festék és egyéb egyköz, ami teherautóval érkezett Művész Úr műterméből és galériájából, nemes felajánlás címszó alatt. A „Bolond Tanár Úr” pedig, aki minden szombat délután három és négy óra között végigsétált a Határ úton, ám soha többé nem találta azt a házat, amelyből akkor kirohant, három generációt tanított meg arra, hogy csak azután legyen művész valaki, ha saját szemével már látta, hogy a csigák milyen zseniális posztmodern képeket festenek, és hogy a delfinek és a majmok, bizony, alkalmatlanok a hagyományos ecsetkezelésre.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!