Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: M-atreides
Alkotások száma: 7
Regisztrált: 2006-09-29
Belépett: 2009-08-17
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (7)
Feltöltve: 2005-07-16 12:53:29
Megtekintve: 2129
Utolsó szörnyetegek
A Hold fogyása alapján négy, esetleg öt nap telhetett el a bekattanásom óta. Legalábbis valami ilyesmi történhetett, ugyanis nincsenek emlékeim ebből az időből. Alig pár perce eszméltem fel egy ember beleivel a pofámban. A holttest a földön feküdt, néhány másikkal egyetemben. Pár másodperce végezhettem velük, a kiomlott belsőségek és a vér még gőzölgött a havon. Rájuk néztem, a támadók egyenruháit viselték. Reméltem, hogy az őrjöngésem alatt nem öltem meg senkit a védők közül. Végül is miattuk maradtam itt. A hullákat majd később elviszem a határra a többihez. A benzin is fogyóban van. Ilyen egyszerű az élet. Ölök, takarítok. Mielőtt erkölcsi problémákat vetnél fel, emlékeztetlek, hogy én tudom, hogy a jó oldalon állok. Nem úgy, mint sokan. Egyszer elcsíptem egy tévéadást, mikor még működött a műholdvevőm. Egy külföldi műsor ment éppen, nem nagyon értettem a szöveget, de azt levettem, hogy a külvilág nem is tudja, hogy a háborúnkban most akkor ki a jófiú, és ki a rossz. Elég fals szöveg. A valóság az volt, hogy a kormányok nem akartak beavatkozni. Félrenéztek. Ezzel aláírták több százezer ember halálos ítéletét. Ami aztán végre is lett hajtva. Itt is. A városban talán kétezer civil maradt, meg a védők, főleg szabadharcosok, zsoldosok, megszállottak. A civilek közül is csak a szegények, ostobák, és tehetetlenek maradtak. Meg én. Kísértetjárta hely lett. Hogyan kezdődött? Nagyon durva.

Mikor a féreg-emberek, nem tudom máshogy nevezni a primitív fajtájukat, bár az ember mindig is nagyon találékony volt, ha a saját fajtársai pusztításáról kellett gondoskodni, szóval mikor megindult a fegyveres agresszió, már tudtuk, hogy mi lesz. Először csak kicsiben ment minden. Pont mint a régi, a nagy háború idején. Sokakat kisemmiztek, emberek tűntek el nyomtalanul, a hegyekben mindennapossá vált a véres erőszak. Aztán egy nap megindultak. Tömegeket soroztak be katonának, sokakat erőszakkal. Itt, a védők között is van, aki úgy szökött át a fronton. Nem akart a vérei ellen harcolni. Kikiáltottak minket megszállóknak, ők lettek az elnyomottak. A térség legerősebb hadseregével a hátuk mögött. Emlékszem, mikor elkezdték bombázni a várost. Éppen kitavaszodott az idő, mikor a kocsmában fél füllel meghallottam, hogy a várostól alig pár kilométernyire páncélos konvoj gyülekezik. Ennek fele sem tréfa, gondoltam utánanézek.

Alig értem ki az utcából, mikor a távolban dörrenések hallatszottak, majd kisvártatva elkezdődött a sípolás. A lehulló bombák hatalmas robbanással csapódtak be, egész házakat lerombolva. Akkorra már csak a lakosság fele volt a városban, de ők is voltak vagy tízezren. Megkezdődött a fejvesztett menekülés. A nyavalyás férgek meg csak lőttek, lőttek egész álló nap. Dél körül repülőkkel, helikopterekkel is elkezdték lőni a várost. A védőknek csak egy légvédelmi ágyúja volt, de az köpködte az áldást szorgalmasan. Csak az első nap kilenc repülőt és négy helikoptert szedtek le vele. Aztán az egyik gép szétrobbantotta az egész környékkel együtt. Még két napra rá is fekete füstöt okádott a maradványa.
A csatornába húzódva vészeltem túl a támadást. Ezek ellen mit sem értem volna. Aztán, ahogy sejtettem, megindult a földi offenzíva. Harckocsik, tankok vették be magukat a külső negyedekbe. A nagyobb gépek egyszerűen kidöntötték a házak falait, nem kerülték meg őket. Lőállásokat készítettek, az épületeket barakkoknak alakították át. Közben pedig folyamatosan potyogott a városra az összes elképzelhető kaliberű és romboló hatású lövedék és bomba. Állóháború alakult ki. A férgek sokan voltak, profi felszereléssel és viszonylag jó kiképzéssel, de sok volt köztük a kényszersorozott újonc is, valamint az aljanép, aki ugyan örömmel jött minket irtani, de a frontra csak részegen, tömegestül vonultak ki. Olyankor üvöltözve lőttek mindenre, még a már szétlőtt házakra is.

A védők viszont az otthonukat védték, fanatikusan, nem fáradva. Ritka volt, hogy az ellenség be tudott hatolni a városba. De távolról sokat megtett, hogy elpusztítson minden életet. A szüntelen bombázás, a tankok támadásai állandó készültséget eredményeztek. A detonációktól sok helyen megsárgultak a még álló falak. Az utcát nem lehetett megkülönböztetni a lakóházaktól, egyformán romhalmaz volt minden. Nem mutatkoztam a védők előtt, inkább magamban végeztem a dolgom. Azért nekem is vigyáznom kellett az orvlövészekkel, akik rengeteg toronyház, panellakás tetején ott voltak. Lőttek mindenre, ami mozgott, sok embert megöltek. Nekik nem számított a nemzetközi tiltás, robbanófejes golyókat is használtak. Ha egy ilyen telibe talál, kéttenyérnyi darabot szakít ki belőlem. Mint egy vöröskeresztes fickóból. Sebesülteket vitt az autóján, és mikor kiszállt, a válla egyszerűen leszakadt. Két szívdobbanásnyi időre rá hallottam meg a dörrenést. Így nagyon óvatos voltam.
Nappal emberalakban kellett tevékenykednem, golyóálló mellényben, csak a harc idejére változtam át. Gyorsan elintéztem, aztán továbbálltam. Egyszer kiszúrt egy lövész. Éppen egy valamikori csatornalejáratba ugrottam be. A golyó a fejem felett csapódott be, vakolatdarabokat és port zúdítva a nyakamba. Más nem volt ilyen szerencsés, mert emberi maradványok borították a falat. Kidugtam a sisakom, majd átváltozva kinéztem. Szerencsém volt, megláttam a fickót. A csatornán keresztül hamar elértem az épületet, felrohantam a lépcsőn, majd egyszerűen áttörtem az ajtón. A mocsok egy ablakban feküdt, éppen lőtt volna, mikor meghallotta a reccsenést, de hátranézni már nem volt ideje. Megragadtam a két lábát, és kettétéptem. A puskáját a nyaka köré tekertem, aztán egy huzalra kötve kidobtam az ablakon. Nagyjából a második emelet magasságában fogyott el a drót. Ott himbálózott, arcára rá volt fagyva az értetlenség. Körülbelül még tíz hozzá hasonlót öltem meg, mindet így szépen közszemlére téve. Szórakoztató volt pár napig.

Kezdtem szép lassan megőrülni. Nemritkán a háziakat, akik még ott voltak, megölték, és az oszlásnak indult tetemeiket hátrahagyták a lakásokban. Néha lementem a folyópartra, és számoltam az elúszó holttesteket. Olyankor sírtam is. Volt, hogy öt napig nem aludtam. Kibírtam. Harcoltam, bár leginkább csak öltem. Egyszer letéptem egy tank tetejét, és kiráncigáltam az ordító embereket, akiket azután széttéptem. Emberhúson éltem. A harckocsikból szereztem üzemanyagot, és bombákat készítettem a tankok ellen. Három tankot robbantottam fel és vagy kétannyi teherautót a rajtuk lévő emberekkel együtt. Fegyvert könnyű volt szerezni, bár általában mialatt végeztem a férgekkel, széttörtem a fegyvereiket is.
A hullákat kupacba gyűjtöttem és felgyújtottam. Már húsz ilyen kisebb kupac szegélyezte működési területemet. Voltak egész tartalmasak is, egyszer egy teljes konvojt mészároltam le. Mivel erre nem jártak a védők sem, azt hihették, hogy szabad az út. Persze pont a területem határán haladtak el. Az első tank ráfutott az egyik bombámra, és tűzgolyóvá vált, az utána következő szállítókocsival együtt, amelyik belerohant. A többiről én gondoskodtam. Az összevissza rohangáló embereket cafatokra téptem, nemritkán úgy, hogy minél többen lássák közülük. Nem menekülhettek. Az ő áldozataik sem menekülhettek sohasem.

A város körüli falvaknak biztos vége volt, mikor nagyritkán olyan messzire elmerészkedtem, a frissen telepített erdők is ezt támasztották alá. Ugyanis a tömegsírok fölé villámgyorsan erdőt telepítettek, hogy még a nyomokat is eltűntessék. Ezután kimentettem a benzint, majd felgyújtottam mindent. Ami a hullákból maradt, azt szétszórtam kicsit arrébb, hogy közel legyen a többi kupacomhoz. Néha kimerészkedtem a frontvonalra, felmérni a terepet. Sokszor onnan követtem a városba tartó csapatokat. Csak mosolyogtam rajtuk, mikor meglátták elődeik maradványait. Aztán engem. Volt egy vámpír is a városban, egy vérszívó, párszor láttam, ahogy babrál a katonák holmijával, testével, miután megölte őket. Külön utakon jártunk, mindenki tette a maga dolgát. A védők miatt feladtam az elveimet, az életemet. Hónapok teltek el így. Vérengző vadállattá váltam, de mindig meg tudtam állni.
Kivéve akkor. Négy vagy öt napja. Talán tizenegy óra lehetett, a csillagokat eltakarta a gyárak felől gomolygó vegyi füst. Egy hirtelen széllökés kitisztította az eget felettem, és a telihold ezüstje megvilágította hatalmas alakomat. Ekkor hallottam meg a kocsi zaját a szomszéd utcából. Meg a sikolyokat. Villámgyorsan odaértem, és amit akkor láttam, soha nem fogom elfelejteni. Az egyik féreg egy kiabáló, félmeztelen nőt ráncigált ki valamelyik ház romjai közül. Gyorsan letépték róla a maradék ruhát, majd felhajították a teherautóra a többi katona közé. Ketten kihoztak egy aszott öregasszonyt, kezében egy pár hónapos csecsemővel. A gyerek sírt, az öregasszony jajveszékelt. Erre az egyik katona a gyerek fejére csapott a puskacsővel, majd mikor az öregasszony védőn magához ölelte, beléjük rúgott. A felhemperedő nőre fogta a fegyverét, majd többször is belelőtt. A kisgyerek még mindig sírt, így a szájába nyomta a fegyvert, majd beleeresztette a maradékot a tárból. Agyvelő és csontdarabkák repültek mindenfelé, a teherautón lévő nő pedig hisztérikusan ordítani kezdett. Őt is lelőtték.
Mi, akik rejtőzni kényszerülünk az emberek elől, a „szörnyeteg” jelzőt viseljük, de senki nem múlhatja felül az embereket a gonoszságban. Minden olyan gyorsan történt, hogy még fel sem fogtam, mikor az újra előbukkanó Hold kirajzolta az alakomat a katonák előtt. Rámlőttek. Feléjük vetettem magam. Semmit nem láttam, csak egyikük közeledő hasát, és a mancsomat, amint felé súlyt.
Most pedig itt vagyok, számban emberhús, bundámon embervér. Körülnézek. Nem a városban vagyok. Az egyik lőállásuk. Egy égő teherautó. Mindenfelé emberdarabok és vér. Szokatlan a csend. A bombák. Nem bombázzák a várost.
Felmegyek az egyik lövegtorony tetejére, és a gyomrom apróra összeugrik a látványtól. A várost legyőzték. Nem, nem legyőzték, megsemmisítették. A templomtornyok. A panelházak. A hidak. A víztorony. Sehol sem látom őket. Nincs semmi a láthatáron, csak lángok és füstös romok. Teli torokból ordítani kezdtem. Zokogva a földre ugrok, majd a torony tövében összegömbölyödve elalszok az iszonyattól és a kimerültségtől.
Szinte azonnal felébredek, a közelemben léptek állapodnak meg. Felnézek az idegenre. Katonai bakancsot visel, fekete nadrággal és zubbonnyal. Láthatólag nem zavarja, hogy egy kétmázsás vérfarkassal néz szembe.

A városból mindenki elköltözött. Ez jó hír lenne a számára, de a vámpír nem örült. Jöttek helyettük mások. Erős fegyverekkel, harcjárművekkel. A háború első nyílt csatája pont itt fog lejátszódni. Ekkora balszerencsét. Ez az emberek háborúja, remélte, nem kezdenek el ide is beszivárogni a kedves fajtársai. Két hónap után rájött, hogy nem lett volna értelme. A várost gyakorlatilag leradírozták a föld színéről. Közben azonban sok minden történt. A menedékét az első napokban találat érte, de nem sajnálta különösebben. Ennyit a civilizációs vívmányokról. Szívesebben töltötte a nappalokat a gyártelep folyó felőli részén, a földbe olvadva. Neki nem árthattak a mérgek, amik ott mindent átitattak. Mikor a Nap lenyugodott, előbújt rejtekéből és elkezdett vadászni. A behatolókat nem kímélte, de a városiakat sem. Bár őket életben hagyta. Tulajdonképpen nem számított, hogy oda piszkít, ahol eszik, de hát ez van. A régi beidegződést nehezen vetkőzi le bárki is.
Volt egy Másik is, aki irtotta a támadókat. Egy vérfarkas. Néha látta, bár olyankor meghúzta magát. Látszólag egy oldalon álltak, de nem volt kedve kockáztatni. A városi farkasembereket rendszerint puhány alakoknak tartotta, de ez a fickó nem volt komplett. Éjszakánként abban a marha nagy gyilkológép formájában parádézott fel-alá, nem érdekelte, hogy megláthatják. Bár mindenkit széttépett, aki az útjába került, úgyhogy lehet, ez nem igazán volt neki szempont. Irigykedve nézte, hiába volt az ő klánja a legközelebb a természethez, az állatokhoz, hiába fordította minden erejét ügyessége, ereje és gyorsasága fejlesztésére, gyanította, hogy kiegyenlített küzdelem lenne, ha a farkas elé állna. Az az állat egyszer feltépte egy kisebbfajta tank tetejét, az embereket pedig miután széttépte, bömbölve szétszórta.
Az igazat megvallva ő sem tétlenkedte el az ostrom napjait, számtalanszor behatolt a támadók bázisára, felderítette őket, de csak néha ölt. Ám akkor sokat. Mikor egy egész teherautó-konvoj megindult a város felé, utánuk eredt. Ha követik az utat, pont áthaladnak a farkas területén. Tanulságosnak ígérkezett. Ahogy gondolta, a vérfarkas megtámadta a menetoszlopot, teljes lett a zűrzavar. A további részeket egy közeli ház beomlott tetejének főgerendájáról nézte végig. Félelmetes volt, ahogy a teljes csapatot fél perc leforgása alatt kivégezte a szó szoros értelmében. Utána felgyújtotta a járműveket, néhány hullát meg kupacba hordott, aztán azt is felgyújtotta. Ő is készített efféle hadi trófeákat, bár a farkas nem járt arrafelé, így nem láthatta. De tervezte, hogy megmutatja neki, ha eljön az ideje.

A nappalt egy templom romjai között töltötte, mivel nem volt ideje visszaérni a szokott helyére. A feje fölött angyalszobrok vigyázták a hívek lelkét, középen a Megváltó keresztre feszített teste volt látható. Több golyónyom volt körülötte a falon, az egyik angyal fél arcát egy lövedék letörte, a másiknak hiányzott a feje és az egyik karja. Ha az elsőt balról nézte, és a fél szemét behunyta, a kép idilli volt, szinte hallotta a kórus énekét. Ám a templomot szétlőtték a feje fölött. Nem ébredt fel rá, igaz, sebet sem kapott.
Az éjszaka leszálltával előmászott a romok közül, és a külváros felé vette az irányt. Az egyik lövegtoronynál már régen járt, biztos kapott új kezelőket. A régiek maradványait nehéz volt kikaparni a vaslépcső barázdáiból meg a falakról. Furcsállta a csendet, lehet, hogy elfogyott az összes muníciójuk, amilyen intenzíven az utóbbi négy nap folyamán lőttek. Éjszakáról éjszakára változott a környék. Még éjszaka is állandó volt a becsapódások zaja, nem nyugodott le egy fertályórára sem. Még tett egy kitérőt a régi belváros felé, de senki nem volt ott. Az emberek eltűntek, bár szokatlanul sok volt a friss holttest. Bevették volna a várost? Igen, így történhetett. A folyó túlpartján fényeket látott. Ott voltak. Több tucat tank, száznál is több teherautó, helikopter és rengeteg katona. A pontonhidat pont akkor bontották szét. Megindultak a hátország felé. Ekkorra már valószínűleg nem volt a hazaiak kezén egyetlen folyóparti város sem.
Üvöltés ütötte meg a fülét. A lövegtornyok felől. Hát azokat nem vitték el? Pár perc alatt odaért, köszönhetően a benne munkáló vérnek. Az egyik lövegtorony ott volt még. Mellette felrobbantott szállítókocsi. A farkas pedig a torony tövében feküdt, abban a marha nagy gyilkológép formájában, és aludt. Az utolsó métereken hagyta megcsikordulni a törmeléket a talpa alatt. A farkas szeme felpattant, végigmérte. Láthatólag nem ellenségesen, mikor felismerte, kicsoda, micsoda is. Lassan feltápászkodott.
- Menj innen, vérszopó. Nincs kedvem a viszályhoz. - A morgó hangok nehezen törtek elő a pofájából.
- Láttalak a városban. Jól harcoltál. - Próbált semleges hangot megütni, bár a farkas nem változott emberré, és ez aggodalomra adott okot.
- Öltem. Láttalak téged a városban. Éjszakánként sokszor itt jártál a vonalon. Jól harcoltál. - Visszaváltozott emberré, a másik látható megkönnyebbülésére.
- Mind elmentek. Már a folyó túlpartján vannak. Mind, az utolsó szörnyetegek is.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2005-11-13 20:32:06
Érdekes a megközelítés, (horror-sci-fi/háborús regény), amit javítanék benne: a bombák potyognak helyett pl. a hullottak lehet, hogy jobb szinoníma lenne. Keményebb szó és ide most az szükséges.