Kemény az élet...nehéz élni azt...jókedvűen.
Néha szeretnék láthatatlan lenni vagy csak úgy eltűnni...egy időre.
De megölni magam félek...mindennap válaszút elé állok,
hogy cipelem e a terhet, amit a sors rót reám, vagy csak várok,
hogy mikor telik be a pohár, ami után azt mondom: ÁLLJ!!
aztán eljön az a perc, mikor saját kezűleg vetek véget a szenvedésnek...

Elég rút a sors: utálom, gyűlölöm,
úgy érzem nem bírok vele...egyedül.
Találok e olyan társat, ki erősen fogja kezem,
és nem engedi el, még akkor sem, ha az lenne helyes?
Sokan szeretnek, amit nap, mint nap megtapasztalok,
mégis úgy érzem egyedül vagyok.

Bár van egy-két boldog pillanatom,
de azok csak úsznak tova az árral, mint egy darab fa;
s a távoli messzeségbe kerülnek...szinte már alig látom őket.
Ilyenkor rájövök, hogy minden csepp boldogság édes méreg volt,
mely itt tart a földi létben, hol csak gyűl a sok gond.

Sötét felhő mind, amin halványan süt át egy napsugár...
hiszek benne, hogy egyszer eljön az a nap, mikor felnövök,
és megértem ezeket a dolgokat, s talán mindenre rájövök.
Életem parányi fényét eddig emberekhez kötöttem,
de ők gyarlók és nem mindig értenek meg engem.

Én sem vagyok tökéletes...tudom,
csak más életre vágyom...
meg egy kis melegségre és az érzésre, hogy nem vagyok egyedül!!