A megváltó a hegy tetején állt. Elmélkedett, vajon megérte-e?
Minden pillanat emléke ott kavargott a légben, örök nyomot hagyva. Születésének pillanatában nem is olyan gyönyörű a világ. Rájött, hogy a jósághoz kell a bátorság, nem a bűnhöz, mert azt születésünk pillanatától fogva hordozzuk. Az érzelmek hullámzanak, és a szél üvölt. De ő rendíthetetlen. A szenny megszépíti...
Törékeny álom a külső világ... a lelke sziklaszilárd. A kételyek, mint repedések, futnak végig az elme keresztmetszetén. Soha nem hihetünk önnön jóságunkban.
A szenny a világot is megszépíti.
Lépte nyomán keresztfák nőnek ki a földből. Korhadt, fekete erdők virágba borulnak, s kiszáradt medrekben áramlik az élet. A halál a legősibb illúzió.
Bárcsak igaz lenne minden, amit látunk... nem is ismerjük az igazi szenvedést, az igazi fájdalmat, az igazi keserűséget. A gondolat erejét veszti itt.
A fűszálak is tudják, merre kell hajolniuk, mintha titkos parancsot teljesítenének. Az álom is tudja, mikor kell érkeznie. A kés is tudja, hová kell lesújtania. A tudatosság ott van mindenben.

A megváltó védtelenül szeli át a tájat. Ő a legerősebb, mert nem védi semmi, s szívét nem érintheti kétség.

Bárcsak értenénk a jeleket. Bárcsak hallanánk a dalt. A kezdetekkor nem volt értelem, mégis ereje teljében tündökölt minden.
Elakadnak a szavak... a történet a mélyben folytatódik.

A megváltó a világ végére ért.
Keserédes cseppek gördültek le a homlokán.
A gondolatok megfagytak, ő térdre ereszkedett. Kicsorduló vérének virága vörösbe vonta az éjszakát.
A szenny mindent megszépít.
S a gyötrelem ráncai kisimulnak, ha eljő az igazi ébredés.