Egy sötét, négyszögletes házban álltam elképedve a borzalmaktól. Előttem két, nem túl nagy asztal. Az asztalok halott kismamák meztelen, véres testének adtak helyet. Egy-egy nő állt az asztalok előtt, s próbálta kihúzni a csecsemőket az anyjukból. A babák is meghaltak már... Nem volt értelme. Mindent vér szennyezett. Miért? - üvöltött agyamban a tehetetlen, kétségbeesett düh. - Mi értelme ennek? Miért nem temetik el őket? Nem bírtam tovább. Az őrület vörös köde elborította agyamat. Kirohantam az utcára...
Az éjszakában találtam magam. Szürke, négyszögletes betontömbre hasonlító házak szegélyezték a szűk utcákat. Ócska neonlámpák ontották sápadt fényüket. Csend volt, a szél szemetet sodort az úton. Leheletem párafelhőt képezett a levegőben. Továbbmentem... Pár utcával odébb mintha egy kisebb teret zártak volna körül a szürke házak. Símaszkos férfiak rohangáltak összevissza, csak álltam értetlenül, s néztem őket. Pár perc után észrevettek, kettő a kezemet, kettő a lábamat fogta meg s becipelt a tér közepére. Én ellenkeztem. Vonaglottam, rúgkapáltam, de mindhiába. Egyre több és több erős, zömök símaszkos férfi jött, s próbált lefogni. Hadakoztam, s közben megláttam legjobb barátomat ebben a nagy káoszban rohanni. Hosszú haja lobogott, ahogy kikerülte egy símaszkos támadását.
-Mátééé...! - kiáltottam, de nem hallotta, túl messze volt. Láttam még pár embert akin szintén nem volt maszk, majd szinte betemettek az erős férfikarok, s elsötétült minden...