halvány pirkadat vánszorog
fásult babérkoszorúmon
hunyorogva baljós undort
présel ki a kedély zsibbadt
pólusom esőcsatornáján
kábán kántál felém a
magány himlőhelyes képpel
s nem fojthatom magamba
hát tompán virrasztok
míg okkerszín elmém
szétpattan s rugalmas lelki
finomsággá foszlik kábítón
némi gőggel köti meg
a bólogató hínár
lefetyeld hát gőzölgő
kocsonyás agyam hogy
loholva
zihálva
visszaroskadjak beléd
s rá-ráleljek szövetem
foszladozó gúnyáira
néha a hangok
állnak le
néha pedig én