Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Crimson
Alkotások száma: 56
Regisztrált: 2006-06-29
Belépett: 2006-09-04
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (1)
-Mese (6)
-Versek (24)
Film / Zene
-Filmkritikák (3)
Képgaléria
-Fotók (22)
Feltöltve: 2006-06-29 12:46:57
Megtekintve: 2090
Tetejetlen mesefa 1.
(Úrból lennél úrrá vágyol) Volt egyszer, hol nem, hol erre, hol arra, itt, ott, egy király, a legkisebb fiát megölte, a többi elment világba, háromfelé szelídülő dűlőúton kétfelé szakadtak, ledöfött bicsakjuk már régóta rozsdafutott. A banya bukik maga punája alá, tóvá válik, fürdeti a testvérek egyikjét, felfrissíti, magához szelídíti, magába megemészti, hasába beleérti, erejét kicseréli, szerszámait elveszíti, fullad a katona, bukik a habba fölébe ágasul a nem is igazi tó, vissza a bukát, nesze te kisfiam, így jár aki elindul. Kiereszti a sárkány szájiból, buzgóságát elhajítja nagyon igen messzi, távol, a másik testvér nem is sejti, pedig ott ficereg a mindent tudó kardja az oldalába, meg mindenféle ördögfiktól meglovasított jószerszám. Hol is a sokszor annyi lábú, gebéből parázstól-főnix ló, nem is találkozik a fiatalemberrel, még otthon ül a jászolban, csontjai már egymást érik, nem marasztja senki se hosszú útra indulástól, a király se a neje se a szolgák, se a tanácsadók, se a bolondok, se a lovagok, se a nép egésze hiába van, átok minden napjukon az átoktalanság. Mert csapódik, érkezik már igen messze elhajítja a sárkány sok fejével utánanéz, mik a hírek a buzija nyoma mögött, elébe mi tér, mi el nem térül, puszta mezőn királylegény, neki bérül ki ad. Mert megszállani se nincsen ideje, se nem hogy munkát vállaljon, mégoly alantasat, hogy belőle kiderülhessen a királyi vér folyjék, buzgány bele nagy haragja nincsen. A fiúnak meg szólása nincsen, lova nincsen, testvéri nincsen, kardja van, varázsa szemének, szája szép íve nevetése fogai szabálytalan szépét nem mutatja meg egy fejércseléd se vet rá ragasztó szemet, egy királylány se veti magából ki minden csúszómászó férgét, békájit, kígyaját nem dobja, kagylóját nem cseréli be erősen fénylő kardért kettesülve. Mert a buzga hatalmas gány közelg, nem is lehet ellene állani, mintha csodás elem volna, fékezhetetlen attribútum, mire nincsen felelete a legénynek. Így megy ez, ahogy kiindult a királyatya kapuján, ahogy nem volt nagy üdvözlő menet, siserehad nem kérte csókjait, lánymellek nem adták maguk pihenni kezét, markolni fogait, cibbant majd másokat, gondolta végre, csak el ebből minél hamarább, lehessen visszatérni annak jó érzésével és megváltozatlan undorával. Azóta semmi, előtte, utána, összeférni hogy lehetne egymással, a királyfi magával meg nem tér, arcával a béke meg nem fér, viharos szél a szája, monszunnal veszi erejét elő kezei, lába közét járja őserdei felleges moraj, párás ügetés, emésztő légcsap-ágy. Sárkány billogozója érkezik vehemenciával, pusztító rendben, ahogy van, sárkányé ő, ura parancsolja, ura adja a zuhanásnak, a vágtának útjait ki más ismerné, a sárkány a löket, a hajtó ereje gőzöli a levegőegeket, megfeszíti a pillanatokban a hegeket, szakítja az éjjelből a meleget, eléri a fiúkirályt. Mátrix-szerű jelenet-hiány, úgy repül neki tele bele, mint akit jól eltalálnak, bogarat csapó halkulattal, teljesen szétszabja, nem marad belőle senki, elveszíti életének szüzességét és megkóstoltatodik a másvilágokba. Nevet nagy hanggal a sárkányfiú, mert meg nem is látta, de már tudja mi lesz belőle, érzi, hogy ennek így a rendje, halni kell az éltetőnek erejéből, élni megint, mert a legkisebb királyfiúnak feltámasztása meglegyen, hogy mégis csak nem kell annyi feje annak a tüzesszájúnak, aki nem nevet utoljára, mert mind megjárja végül. Míg a sárkány vissza, szerszáma is tudja helyét, addig a legkisebbik, ifjoncságban legmaradibb a koporsóban már elnyelte az anyagyomor, emésztgetik, rágogatják a kis földbéli humuszoldó erőszakok, a gebe lovacs meg a karámban mindig nem azt kapja, amit kér. Megérdemli most a segítséget, láncainak csodaszerű szakadásit, vánszorgását az oda készített parázs felé és a behabzsolás már tényleg az ő dolga, mutáció évmillióinak lecsökkenése egy pár pillanatban, beleáll sok kinőtt új lábaiba ez a táltos paripa, felrepül a magasokba, egekbe szédülne is a hátán a vitt. Mocsarak környezte kis szigetre veszi az irány. Madárfülből kikunyerálja a füvet meg a vizet ami kell, viszi, adja, keni, mossa, forranak a sebei, össze a bőre, vissza a levegő, belelép a lába a kakába, mert szerencse ennek a legkisebbik gyerkőcnek, hogy ilyen a táltos ló, kalandéhes, vánszorgó vitéz állat. Ha meg kell, megoldja a bánat kötelékeit, bár csak időre, legyen a vége megint drámaiság, de uccu neki most. Hullából múló mámor, csontból-bőrből húsburján, együtt készen, hogy bezárják majd a mese végét. De hogy visszakanyar a bibircsókos ragya-arcú vénséges vén szerencse hogy öreganyámnak szólítottam, mert. A közepes királyfiú, nyanya-tóba fulladva persze nem is mondhatta üdvözletit, mert ez nem engedte meg neki az időt rá, de feltesszük most. Aggyiste’ öreganyám, mondja archaizálva, nyelve nyelvét torka alába, mintha közben tele lenne szája falatokkal dugogálva, mutálja, zöngedzi tájilag a banyafülbe belefut a sok muzsikadallam, érteni, felfogni ezt hogy akarjam, internetálom úgy hogy ez a mafla jószág nem köszöntött kellő illem nem hagyta el mogorva szabású száját, na most. Nincs szerencséd, kisapám, ezt a beszédet nem érti még az isten hiper szuperre akupunktúrált kagylata se, hát meg én hogy magyar-rázzam a tiéd. Nincsen lehetősége a közöttünk az információ mindkét fél számára megelégedésre okot adó cseréjének, leszel akkor, nem teljesítetted a meserend szerintit, és mert ez a kispéteri elferdítése amiben mi szerepelünk, most akkor is meg kell pusztítsalak erőtlen, csenevészre merevedett karjaimnak csoda-hajlékával fojtom nyakadon ereid büszke falaiban csörgő bátor-balga véred magadba visszaréved, nem lesz több napod ez ég alatt semmire se nem. Így is veszíthette volna el a találkozását a médium királykölyök a vénebbnél vénebbel szemben, de hát maradjunk a korábban levázolt tóbucskázós esemény folytatásánál, mert a bucska-tó-banya bekebelezi ilyenformán az egészet a gyerek mindene belemegy a hasába és ekkor hogyan tengeti maradék hátratartott életit a nőcsúfság, arról rövid leszek. Kis hajléka banyaságú, hosszú orra nekibámul, beledugja ki és vissza, neki volt rég hasznos férje, vitte házát napból éjbe, hozta a vagyont, látta a rendet a kezei után, de ez a férjemura özvegységet okozott ez asszonyállat fejére, bolondult magára ez hamar, boldogságtól így hagyatva gonosz csavar az életsorsban, isteneket eztán tagadva zavar meg minden útjába sodort vándor flótást. Hát így a királygyerek is járt természetesen hasonlóan, egészen a jön a paripalovas legkisöccse látójául bizony (a lova, derék soklábú, torzonborz, fehér arany szerszámú, beszélő jószág, aki mindent tud, neveti az utolsót). Banyaintéződés folyamatban. Erős iramban érkezik a ló, vasa lovasa oldalán feszeng már a vérre várva, banyó érzi sorsának végbe fordulását, hogy közelg, érzi kiferdült élete utolsó emberemésztésébe hiba esett. Kicsi kardom rozsda-volt hasadon öreganyánk vérét folyasd, kerekítsd ki beleit lábaim elé, bucskázzon ki fivérem színeink elé, kerekedjen éliensorsa világosba, jöhessen velünk azon nyomba utánam, mondja némi szabattal e kisebb. Lova hahota rázta háttal áll, nézi a kardos jelenetet, asszonyállatnak kiteríttetését, otthonának feltöretését, csúfságainak, kotyvasztványainak, mindennemű varázsszerszámainak felszámoltatását, írmagjának kard általi fékevesztett belefeketülését az életösztön utolsó szikrájának elhamvadásába, végső elelegyedését, megpihenését, megnyugodását benne a földnek a zárjai alatt. Pattan kardja bőrhelyébe, ugrik ifjak ló nyergébe, útnak iránya sárkánynak buzája. Mert hogy el ne veszítsem a legidős királypajtás, buzogányáldozat, rajta hagyódott, nem észre vevésnek, sokfejűnek kacsalábú héttornyába, 366. szobában alszik, szerszáma mellette fekszik, és úgy alszik, úgy feküdt le tegnap este, úgy fogyasztotta el a nála rab királylány készítette vacsoráját, úgy ment vadászni, úgy lőtte nyilát. Tudta, meg kell lennie ennek, mert az utolsó nevetés nem az övé. Hétfeje hányszor félt, ha múltnak kútja mély, belehal ki beleél, tűzszavának víz a vége, sok fejének kardra hányva lesz a vére megkívánva királyfiak által. Ébred hát tiszta reggelre, asszonykája belevénülve a mosogatásba, a takarításba, a 365 szobának a törölgetésébe, porszívózásába, viledázza, szidolozza, nyalja, köpi, alázza térdeit parkettakeménynek. Rutin ráncolja karjának vonatát, bőrének alakot ad a tegnapból mát rekesztő, holnapba facsarja lábainak szép, arcának babaságát megfutja a dorga és a dicsér. Volt és jövő agyának gondja, jelenre nem hajlandó, idő régen volt merész, rabolta sárkánya, unalma hussant, vitte alvilágba, dunnába huppant teste melege, hogy várta máris, legyen múltból pezsgető majális, jöjjön az újabb szabadító, unalomfosztó rendetlenség szívének, szájának, pucájának. De abba már a nektár belekövedt, hajába a dér már egyre beleér, és mindegy már a szándék. Maradt neki a sztoikus és aktív jelen, napról napra él. Ismerlek, kezdte a sárkány, mondta volna tovább a szakrális monológot, már anyád-apád közös gondolatja voltatok, tudtam, találkozunk és a megbirok a szomszédos szérűn fejeimnek hullásával leszen. De ideje nem is lett hozzá, szótlanságba buggyantotta a királyfiak gyülekezete, kész lett a fejetlenség, és érkezvén a vén királylány csak letudta a szükségeseket, ura fejeit rakta össze, fedte lapuval, gyújtotta hegyre a lángot, szította a tüzet, mi belőle már bűz lett, és végül, bezárva és megemésztve palotáját, csatlakozott a három fiatal fiúhoz, de hogy minek, maga sem tudta. Leginkább maradt volna helyben, kastélyba árvára maradva nézné, holnapjai hogyan kerülik ki őt, és ekkor megesett rajta a leghősi királylegény buzogányból újravált szíve. Ezt fel is szabadította két tesója egyből a legbüdösebb állattal való leszámolás után, lett neki is élők-halók vize-füve. Térnek fordulnak, merre is kellene, van-e még kastély, mit meg kell szabadíts. Van is kettő, benne a királylányok szintén nem akarják kikerülésüket a sárkánybiztonságból, de mi haszna, mindegyik dolgát helyre teszik a legények. Sárkányfejek ott vannak, ahol a sárkánylábak, sárkányköröm nem növekszik, lángfúvatás nem hallatszik, alvilági bölcsességük kitudódik a felvilágba, hogy nem ők a végső nevetők, mert ki az. Hazafelé kalandostul, vénlányostul, táltostul, kardostul, boszorkavarázstul, sárkabuzgásul, egészen a királyatyjuk palotája elé. Állítottak mindjárt volna akkora nagy lakodalmat, hogy a vége elért egészen a billentyűzetem végéig, ha mégis más utat nem vett volna a mesélőkedv. Mert útközben a legkisebb gyerek paripafüggetlen arra a döntésre jutott, neki nem kell a három rút, szebbnél okosabb királykisasszony egyike se, hagyta őket bátyjainak. Az idősebb felfogadott kettőt is közülük, lett neki két felesége, ott éltek mind a ketten az öregnél, a saját kastélyaikat meg kiadták bérbe. A fiatalság meg ment a városba kurvalányok utcájába, kiszemelt egyet és kikérdezte belőle a sóhajtásokat, belekértőzött a lábai bokrába, legelészni, tépegetni, zsibbasztani. Ölelték egymást, míg lett nekik számos kis gyerekük, azok szaladtak mind amerre hallott, míg a táltos paripa el nem felejtődött teljesen. Gondolta is akkor, ha már őt kihagyták a eredményes befejezésből, ő ennek ellene vétózza magát. A boszorka és a sárkány vegyítéséből megalkotta azt a lényt, amit a történet befogadni képtelenné lett, és önmagába visszafordulva kikötött a maga elejében. Hol volt nem volt, itt is, ott is, három királygyerek közül a legkisebbet agyonütötte az édesapja, a többi meg világgá meni lábait, ha meg nem menti őket tőle a gyors sors.

(Hüvelyi kalandok folytatóul) Szerelem az útban, szerelmem az úrban, magamra hagyjál, el ne eresszél, megmarasszál, eltemessél, kelessz magadhoz, kemencéd alá fekszem, megnyugszom egy forró szavad gyomromba szalad, erős, zamatos pálinka ölel. Ott kezdődik ez a mese, ahogy a Mátyás megteremtésével helyet kap a nap alatt. Apja anyja meddő mátkapár, mind nekik a nátha már, a torokgyík, a himlő, a tüdőre és a termékenyítő szervekre menő bajok is, nekik a hazugság is már jó lett, ekkor megjött a gonosz ábrázat a ház udvarán, mindenféle szelíd, ételváró jószág rettenetire, jött a néne, aztán segített ezeknek. Egyszer, rá erre pár napra jött is a Mátyás gyerek cirógatva anyuka szeméremlukát kifele, szabadra, csoda lett a család, új remény született, megvigasztalóul a meddőbe maradásukat. Mi legyen a sorsa ennek a csöppnyiségnek, ennek a reménytelen kicsiségnek, neki minden távolság sokkal nagyobb, mint a normál embereknek, de például sokkal kevesebb étel kell neki, meg ital, meg ruházkodás, meg sokkal kisebb is lesz majd a párja, a nőnemében kiválasztandó kedvesének, aki még most nem is tud semmit sem a Mátyásról, de még magáról sem. Egyszer volt, valahol kell legyen, gondolta a néne-anyó, ha már neki épületes eseménytörténet nem jutott, legyen drámai hatásfokú elbeszélhetősége egy pár hüvelyi pirinyónak. Elrejti most a Mátyást anyukájába, legyen itt is duhajos vigadalom, meg valahol egészen máshol bedolgozza a lánypárját ennek, valaki egész másba. Aztán hogyan lesz nekik a boldogulás meg, arról kalandolok. Volt, valahol kellett legyen, adjad a társam a számba, tiszta cipővel tiszta szobába, Tisza vize viszi szőkeségét, Duna partja mossa combja, háta hátha fordul tőlem el, homloka valaha bújja a vállam, balatoni ezer kígyó szigete a menedek, előled a sziszegésbe szaladok, és ott talállak, mint a meredek szájjal szélbe kiáltó megváltó, nem csodálkozom, te vagy az ostorom, menekíts magadhoz Matyim. Mert jön a Mátyás sebbel, marasztal marokkal és lobbal, hason kúszik hatalmas talpak alatt, veszi az irányt a lánynak, araszolja magát magának, éri a tükör, fejezi a harag, felezi a romlott gondolat, mert csak az igaz szalad, szép dalia, harcra termett szép paripa segíts meg. Mert hozza a Matyi a paripán a tudása fájának gyökerit nyújtotta nagyra, harcoló szerszámit csücsöríti kemény magra fel, sarjad a veszedelem mindjárt, amit ez a fiú most magával hoz. Ereszti rá az ellenségre, mert való, hogy van ellenség, mert van szabadítandó, mert szabadító harsonája Matyi most a szenvedésben magukra hagyottak marokba fullasztani tervezett kórusának, de itt van a lánypár, itt a kedves asszony, akire a vágyszer kell hasson, a törpehasonlóság kéjes hüvelybelátása közel. És repül a fönti szabadra tárt egekből alá maga mocsarába Mátyás, és szabadít, és feloldozást hoz, kihasít és mérleget, és mérő rudat kerít a házhoz, megállja lábait rajtuk és megy a lányhoz, mert párban jobban mellé tehetősebb egy se. Az is felismeri benne, páros léte ide vezette, és innen tovább. De elébb még nincs boldogság, mert mondom Matyi kalandjait mindenneműen, hogy jutott a kívánthoz, mert nem siet a mese előre, úgyis csak hiányt hoz a vége, mert lesz kettejük léte szürreális osztódás, falatás és játék. Megyek látni, vakságomból mezsgyét csinálni. Ígérem nem járom a meredeket, össze nem szedek szemeteket, mindig megmosom a kezeimet, ha hull a vér, ha kell az étek. Nem lesz ebben semmi vétek, Matyim ne menj, mondaná hiába, sem anyja se apja nem tehet felőle, nem érhet le hozzá az ész sem, nem okuk ők, a Matyihoz semmi köz nem férhet és semmi érdem tőlük. Bocsátják előre, mintha jó gondolatuk volna, menj fiam szemed elé, vedd lábaid orrod felé, felfordulj az égre másszál, ne maradj ilyen kis nádszál vékony töpörödött, kicsi gyerekünk mivelünk maradj. Arra irányul a gyerek, veszi mozdulatát a harang szívének, a fonó hasának, a csillagok bevárnak, elég, míg a véged kivégez. Mert olyan nagy a távol, a picinek meg nem világol hétmérföldes csizma szára, belebújna, de minek, neki meg nem tett senki meg semmit, elébe nem rak a táv, maga mögé tudott méterek izzadó ölén a só mar. Kimered száján a sóhaj, hogy merre, meddig, mi az ábra, mért akart a nagyvilágba menni ő bele. Parány bogarak, földi csúszó lények viszik fantasztikusan a Matyit előre, mint akkor, mikor tudja mi a cél. Máskor meg felmászik csak egy szekér halad, ásít rajta kocsis paraszt, apró fiú most fenn maraszt a lelassítható idő, mi a sebességünkből kinő. El is jut a szomszédos országba, ott is van a palota kitárja, benne meg a mátka bezárva, dzsal oda. Úgy kívánja, mintha tudná, pedig csak érzi, hogy neki ez a jány megéri, vigye, szabadítsa meg el innen, távolabb egy hely se nincsen, mint a te ölelő-maroló karod, ugye te is csak ezt akarod, ad ide a forró ajakaidnak tüzesedett nyitányát, hadd vákumozzam és ömlengjem te szádba bele, hogy mi fán, hát gyere. És jön vele, mert ez meseszerű, arcuk a nevetéstől csupa ragya-derű, gödreikben az árnyék megáll és leül, elfárad, mégse menekül, adja át magát, mint a fekete epe, mert ki az a hős, aki mer és van helye maga alatt. Csak üríteni marad erő, és enni, a test ellen étvágytalan lenni. De a két pici élet, nem így méri fel nekik a jussot, a bért a végzet, hanem egészen más. Mert mire jó, mire kereshető, mire feledhető, mire a hirtelen felcsattanó mosolyszerű emléke a gyerekségnek, mert ez egyik pindurkának se volt meg, hirtelen nyurgultak, mint kit varázslat mételyez be, és akkor meg már jöttek is a kalandok egyszerre, majd a végre az egészen más.

(A fingból született királyfiak) Többfejűek társasága, sok fejben megszaporul az ész, összeadódik az elmúlt. Reményük, mit az egyszer volt, hol nem király segítségei megfosztottak tőlük, most itt van az ideje a helyreéleszteni. Már indul is mind az útra, vasorrú anyjuk készíti gúzsba ellenségeik szerencséjét, mert benn a palotákban, a folyosókon széltében, hosszában hömpölyög a királylányok itt maradt illata, felbőszítve a tűzszavakon igazukat a sárkányokét, hogy ez a lóláb már kilóg. Nem is beszélve a táltos paripáról, az adjad neki kardocskámról, a hétmérföldes cipőről, a varázsló ostorról és egyéb forrasztó füvek meg életre dagasztó marok, enni többet nem akarok, csak a rabló, három fingból megszületett királyfikat. Így töprengik egymást az egymásnak vizitet adó, látóul jövő, másikukat magukkal szerencséltető heves vérűek, mikor a legidősebb aranyos udvarában bensőséges adomák mellett erről a témáról szóba jöttek. Buzgány-szédültükben pici fehér baricsorda szanaszéjjel a világba szalad, mert már itt vannak, büdösen magányos fáknak, füveknek, kis élőlényeknek és nagyobb állatoknak egyedeit fura közösségbe félemlítik, mert tényleg megjöttek, mert életével mindenik ellene tesz, mert ez van a bölcsességből, ha haragszik és büszke és nincsen bennük semmi sem, ami belátná, mert mind belátja, nincsen mit, ha élni kell, haljunk érte. Szövetkezik önmaga-tudatlan a növénytársaság, gáncsot vetnek a buzga-buzgó sárkányfiúk bölcsességes érzelmességébe, meg így jár bizony majd a bűze-jelzi királyfik is, mikor arra kerül a meseszövet, hogy már nagyon van, mint egy hasaló asszony, hasadó előlapja kibuktatja ajándékát, kicsike véresét a világba bele ezt is, de hát ez még odébb lesz csak. Most még majd mindegyik itt ül a rekamiéban, a fotelokban terpeszti szét magát, a hokedlikre mászik fel, beszélik, ami jönni fog. Mert bizonnyal meglesz mindenképpen, mindenáron, mind, ki él és mozog, benne lesz ebben, mind a királyfiak segge, belőle az emésztetlen és a felőrlött, állhatatosságát veszített salakba fáradt étek, alma, más gyümölcsök, sütemények, hús, italok, növelő bor a növelő borpincében várja a fogyatkozók érkezését, és segít osztatlan, akar egésszé, facsar bele újra az egészségbe. De ez is még hol van, majd arrébb, mikor már mind, kivéve a legkisebb meg a 24, megmerítkezik és lehet hátra futni, mint a sorversenyben, és várni, ami jönni fog. Gyertek ti hárman, meg ti is mindahányan, mező vagyok, ideális a vérszívásra, felfoglak majd benneteket, finom simítású bőreitek alatt az izmok sudarát beveszem, beleitek mocsarát megteszem. Nem maradtok soká, ér a vér bokáig, sárkánynedvek, emberizzad és a küzdelem görcseiben kieresztett puki elkeni a levegőt felettem, a rét felett. Tele füveim arcotok felölelik, meghintáztatják puha, éles levelek belekelnek, bekebelezik, szájaitok és minden más lyukatok fogadó késszé válik az enyésztésre, és lesznek az enyészek boldog lakóitok, míg végül fordít minden oldódást a legkisebb és a 24 életbe visszatérítő akarata, és visznek el tőlem. Pedig hogyan is fogtok hiányozni nekem, én vagyok a mező, színeimet fakítom gyászomban, hogy elhagytok, hogy nem maradtok, hogy nem rothadtok el, mert visznek el, rabolnak bele a mesefolyam megbékült lezárhatóságába. Gyertek küzdeni, és jönnek küzdeni ők a felülről az alul-világba, felszínnek rücskös, leszáradt, kiégett, kivénlett köldökébe és onnan mind le csodamód, hogy meglegyen. Sárkányok míg tere-fere, ágyaikban kicserélik a bölcsességszeretetet, és megállapodnak a visszajátszhatatlan törvényszerűségekben, fekszenek, várnak, mint ha nem is sejtenék, mi következik, pedig az lesz, ami meg nincs mondva, le nincs fektetve, mégis úgy, mégsem máshogy, mégis megint. Így keresik a kibúvókat sokfejű sok agyban mind a fejetlenség közelítő szele tüzeket lobbant, gyerünk, fel mégis, és azért is. Meditálnak majd helyettünk a buzogányaink, ezek a királyfi-pépessé tevő serény társak, és a lángokat sikoltó szájunk mosolyra szottyanva felejtkezik bele majd a harcba, ahogy pernyelődik a sok királyfiak egymásba, és nevetve szabdalja majd meg nyakunk pattanó húr-feszes véráramát, mikor adjad nekik kardocskám érkezik a legifjabb vitéz legkisebb leány-szabadító vizitjére, és lesz a pusztítás. De ez is mikor lesz még, nem most, mikor a sok fejekben levő múltnak felidézése, az következik, és a többi. Lekerekedem, mint a bánat, bármit csináljak megsimít, el nem fárad, mondja mintha magának a 7 fejű. Mókára lenne már kedvem, búság helyett most bohóság legyen velem, hadd vértezzen az a harcra, így a 14. Elmentek és visszahozlak, nem magamnak, nem magatoknak, csak mert vérek vagyunk, nem is azért, csak mert szomszédok vagyunk, nem is azért, csak mert ki ne vehesse belőlem a nektek szóló szidást, a nektek üzent bókokat, a dicsekvést, a bíztatást, amit mindhármónk ismer, mert mondani ha kinek nincsen, annál nincsen rosszabb semmi. Hát ezért megyünk ma birokra kelni, úgy leszünk, mint győzők, kiknél jobbnak bizony nem bizonyulna senki, ez meg a 24. És ekkor indul majd neki a kalandnak a 7 és a 14, útban saját palotájuk felé lesz meg a találka a fingból szüle bátorokkal. De még ne ezt, még csak a 24 kastélyában, adoma-parola, iddogat, szemezget, rágogat, kacag színe-szaladt lángokat böffent fejeiből boldogat. Anyjuk szüle boszorkanémber, mindemellett jóságos mindegyik sárkánykölyökével, talonban tartja a zsiványságra mindig kész fiacsokat, magában tartja őket, mikor mennének erre-arra bóklászni, világokat meglátni, asszonyokat állatítani, lábuknak közeit csiklandítani, felverni a keresztes világnak alvóit. Mert volt egyszer, hogy a királyt nem várta vissza csatából a nemes ara, mert egy fiatal herceg felé vetemedett kecses fara, de főleg a viszketeg szemérmét terítve ki lukastul a fiatalherceg-látványnak, mert a fiatal herceg szép volt, és a király most nincsen itthon. Igazat nem kell ebben találni, a király a valahol messze zajló csata hevével vesszejében ö is elégtételét vette, miként sok szép fiú és lány csatatéri mező ette tetemeire tartott titkos vággyal igényt, szerető kényeztetést, visszaforduló indulatainak megsemmisítője legyenek. De erről ne többet, megesett az asszony, megjött a férje, kitudta a helyzetet, melyben ő alázva van, és más kiutat nem is keresett ő, csak levágta mindet. Hercegfejet bújtatja szorító kötélbe, asszonyát eméssze ganyéba fölébe, és sok évvel majd később, mégis megbánul, és lesz újra lakodalom, meg vigadalom, és mind, ki elárvul meg reméli majd, hogy jó lesz. Most pedig veszi maga hevesültségében elhíresült dárdáját, és adja acsarkodó ebeknek gyorsan cafatosodó étkéül, ne legyen soha már. Ide ékelődnek azonban a hasas asszony végbélműködésének zárványai, és háromszor adja ki magokból közösködött szavát a királyi nő, ki a fenekén, bele a trágya felett, bele a lébe, bele a kicsi patakba, bele a szélese folyóba, bele a szélese világba a három fing-királyfiút. Röttyent, Durrant, Ereszt, mondja a halászember nagy örömébe dugott összeráncolt orrával, arcának mind a rezdülése arra volt, eressze tovább ezt a bűzös küldeményét a szerencsének, de hát nem. Magtalan halászember három fiát így veszi, viszi haza magtalan halászné asszonynak látásául, összeörvendődik a szegényes halászház, lesz gőzölgő, csíp a halászlé, de megeszik boldog holnapokat gondolva előre el. És minden arra mutat, így van. Nevelődnek a szagos fiatalok, mindenféle traumával minden napjukban, hogy ők milyen mennyire mások, mint az átlag trágyaszaggal, mindenféle ház közeli, mező menti szagokat magukkal hordozó suhanc legények. Anyánk, apánk nem hasonszagú, mi nem vagyunk ennek a halászéknak a gyerekei, mérgelődött meg a gyerekekben az elhatározás az elindulásra, mikor egyszerre már úton is, bele sűrű bozótokba, bogyóbóklászni, gilisztacserkészni, madaraslesen magas fáknak terméseit is dézsmául, szálasodnak, inasodnak, érlelődnek, hogy is van ez az ő esetük. Érik a méz a méhek hasába mész, fullánkkal utazz, karmokkal sebezz, fogazz a száddal, araszolj hernyólábbal, ugrás a sugár a bolhányi rengeteg erdőben a fiatalok kitől is félnek majd ezek után. Felvérteződnek maguk szaguk egészíti, bontja, feszíti, rontja a levelek, fa-zöld fatörzs csinálja friss levegőt, mind az állatparadicsom felveszi a nyúlcipőt, nem meri kóstolgatni ezeket, csak a legyekkel van a baj, egészen a lecsapásig, hogy a légykirály szervezi a föld feletti ellenállást, visszavág az alvilágnak a sok lecsapottan nem kímélt szolgája okán. Erről persze mit sem érez nagyon meg a fiúk mennek tovább, vissza a folyó folyásának ellent téve minden akaratuk. Jön, jön, jön a pici bók. Fülel mindhárom, mi ez vagy álom, fiatalos királylányos, kedveskedve, szavakkal ken be, ragad a szavakra a legények bele, messziről észre nem tűnik, sarkaira nem áll a fiúk csapdába közelítenek, vasorrasan várja majd őket a meglepi. Pirospozsga kisasszonyka, melyikük segít neki, engem válasszon, kedves, egyedül egy ilyen veszélyes erdő, sok soha nem látottan kipusztuló félbe vágott élőlény fenyegetheti önt, jöjjön, no, ne figurázza a helyzetet, ami nekünk sietősre veendő. De ne többet, büdösséges állattrió, mert mindegy a sorsotok úgy is a szabadulás, de mire fel akarnátok menéseteket, ha előbb én vagyok a napos. Alapos előkészületei után a cserkészetnek egy-egy-egy csók hullajtásával leolvassa a szagló aurák nyerő számait, veszti a szerencséjét a redves banda, retkes lesz a nyanya nyaka a cipeléstől, ahogy megtartja ezeket magának, hasonló lányai ölelő farának, majd megleszenk ezek együtt, vén fejére nem hozzák az átkot, nem szórnak elébe mákot, megadják neki a tisztes igazságot. De meg ám, megadjuk mi erősen, most itt van neked sajnos, banya, mondja a három dalia, hogy szabadulásuk keresztül van vive banya és leányi testek hullamerevségén, mert banyakalandok esszenciája csak a lehetőség, a sárkányok, csak ez már a hajtómű, a vezérműtengely, a fingturbina, a menetszél, a nem elég. Úgy vitetik magukat fingahányan, mintha lovat ettek volna, úgy szaladnak, repeta lesz ebből, sárkányos, valószínűleg. Olyan erejű ez, mint egy újratalálkozás, bele ugyanabba, és olyan ez, mintha ez eleje volna ez egész kalandnak, jó ezeknek a srácoknak, hogy magukat a tűzhányók pusztításával legitimálhatják. Bravó a szitu, de hát honnan tudják, merre és meddig kell menni, hogy megkapják őket, azt csak a boszorka mondhatta meg, de hát mit lehet kezdeni egy olyannal, hogy ott vannak a fiaim, ahol már a légy is guggolva szippantja fel azt, amit akar, mert az ég belehajol és összemocskítja magát a földdel, mert ott van mindennek a határán a túl. Ment, ment, ment a három hazafi, a nagyvilágot hogyan járja be, esztendőit hogyan töltse ki, maradék idejét mivel vesse el, hogyan lesz valakiből mocsok. Mert minduntalan bár ellenük dolgoztak a természeti jelenségek, azért csak eljutottak egy sűrű erdőbe, ahonnan a kilátás maradék reménye is belefeledkezett a lombkorona oxigénalkímiáiba. Hogy, nem, egy Nevesen Tisztelt Ősük neve napja érkezett el a fák közt, mikor felvett végre a cipőjébe az egyik szagos vitéz egy páfránymagot, és máris olyan okos lett, mint a többi kettő, de hogy mi a teendő. Erre fel a másik kettő egyike ugyane páfránynak szakajtja virágit, hát lett a fejében olyan zsibongása az erdei vendéglátásnak, hogy alig tud, de azért nekiáll elbeszélgetni a mindenféle állatokkal, mi a zizzenő alant, mi a horkanás felébb. A képesség azonban sajnosra fordult, mert egyik segítő szándékát barátságosan kinyilvánító erdei lakos sem tudta, mi a dörgés a királyok küldetése körül, csak a büdösségüket hagyták meg nekik ők hárman, ezeknek a dzsungeli világban, mert bizony, ilyen állapotmutatók mellett a sárkányfelderítő módszeresség előirányozott követelményeinek teljesíthetősége nulla. Kezdődjön hát a várt, hogy jön a ló, hozza a bukást, de hogy melyik marad állva végül, hogy a nevetés kiből kiált, ki révül bele a szerelembe, erről tartom a titkot későbbekre. Növény-estében, fölkelni restében királyi bőrüket megveszi kilóra az alja növényzet, lassú fogakkal harapja dohosra, szorítja magára, öleli halálra, szívja, a belekbe beledugott nedvesség eloszoljon mindenféle helyzetváltoztató társaság számára. Ki szabadítja, ki a királyfiak helyett, ki a sárkányokkal meg, ki a szép lányoknak férjéül, míg meg nem, ki lesz más. Mente Ottó a pad a parkban, semmi haszna, mihaszna mivoltában úgy fogyasztja, idomítja minden külsőség, hogy ebben a mesében kelljen helyt állnia, most a királygyerekek helyett mennie, szaladnia, küzdenie, majd őket bomlásukban összetámasztani, ígéretüket beváltani, legyen ő a legkitaláltabb, folytatódhasson. A Mente Ottó is úgy ment el arrébb, mint a többi járó-kelő, aki nem is tudhat semmit sem a sárkányölő küldetésről, egészen az erdei állatvilág besegítéséig. És hogy jön a sok helyváltoztató ösztönös vezér, minden vadak követei, hogy hassanak az események kimenetelére. És úgy hozzák sikeres helyzetbe a Mente Ottót, ahogy a bajvívandó vitézeknek meg a hátukat fordították, mi ennek az oka, nem tudom, de így menekedik régi hősünk a dzsungeli riadalomból kiegyensúlyozottabb vidékre, ahol végül nyílt terepet kaphat az egymásnak feszülő indulat és vetély, büszke muszklik és acsarodó méregetés, és vért kíván végül, hogy fulladnak merészül egészen el. Így halnak, akik így vágynak rá, a Mente Ottónak is vitéz, támadásához kell zsugorodása mikroorganizmusok közé, és hogy jöhessen most meg a Hüvely Matyi és frissen szerzett mátkájának intermezzója. Kicsi Matyim, kicsi kukiddal érezd kicsi nunim melegét, nem elég, nem holnap, ma kell a sóhaj és mikor vége a zenének, de ne erről, mert folytatódnia kell, még ha akarjuk is. Te, Matyi, itt valami bűzlik, grimasszal az ara, ne menjünk inkább arra, amerre illatos virágokkal mező található, kérdez. Matyi látja, érzi, mégis arra, vissza az ara hiába, húzz el a füvek közibe, ha félsz, vagy ha ennyire zavar az avar tényleg nem kívánatos kipárolgása, felel. Megskubbizza közelebbről, mi is lehet ez a három nagyobb és ez az egy jóval kisebb véres hullahegye ennek a felettébb pirosló horizontnak. És ekkor sárkányfejek különbe rakva, kardsebekből elfolyt vérű sárkánytestek, végül egy buzogányokkal lélegzetébe visszafojtott Mente Ottó. Beszarás, te darázs, csípj meg, te légy, köpjél szembe, te darázs, add gyereked belembe keleszteni, ha ez nem a sárkányverő hősiesség diadala, melynek mi kell tisztázói legyünk. Na, Matyikám, gyere már erről a rusnya helyről, ne akarjuk vissza az egymástól haltakat. Így lesz azokkal, akik nem nevetnek a végén, mint azokkal, akik majd fognak, kikkel együtt ők is maradnak együtt, majd az anyaföld végre vár. Matyi, ara, három király, sárkánykalandja mert most indul. Erdei zsurlók, bokrok, cserjék, ágak, gyökerek, sorsa nem keresztezi a hősökét, mindenféle erdők, mezőkön egymás szabad prédáiul tálalódó vadállatok sem bámulják és kérdik a vitézek irányát. Hogy mi volt ez e fenti Mente Ottó beékelődés, nem bizonyos, talányos bizonyára. Hogy mire ez a siedelem bele a veszélybe, érthetetlen, miért is, nem tudják, nem én, nem gondolja se a medve, se a politikus róka, se a veres-duzzadó gólya, se hasában békabrekk, se beljebb a bogárzümi. Hanem elfele csak, bele sem gondolva a visszatérés viszontagságaiba, hogy az lehetetlenné lesz, ha ez így megy tovább, de erről ne tovább, hogy ami fog, az kiből, kinek, hol, vagy mikor. Itt az első fene teremtés, 7 fejét lengeti haraguvás és a bizonnyal legyőzni való vitézek iránti tisztelet, szerelem ellenség hulló vérébe, a sósodó karmazsin királyok palásttal hátukon a fenekedett pengék pihenőben még, de meddig. Irtsd, egyeld a redvesét, aki a hagyomány útján járva a bukásra kapott hívó szót, annak most leveszik a várva várt, szabdaljad kardocskák mind a fejeket, meg hánykolódik halomba a sárkánytest a tett helyszínén. Palota, vadalma, királyné, fagyalva, neki a vidéknek, tovább a kaland, hamar lesz vége, hirtelenjébe. De megjött elébbre, magába, halálra egészen felkészen a középső szikrázó fejes rosszaság. Lekeverek neki egy nagy sallert, taslásot, nagy tapsi tenyeremmel gondolok reá, leápolom, kikezelem életösztönéből, de hová kellene a hatásfok növelését figyelembe véve, gazdaságilag kiegyensúlyozottan, célszerűen releváns erőbefektetéssel. Választja a legidősebb király-szülötte koronás, kardos a 14 közül az egyiket, nem ejtették bizony fejeire de ezt sem, úgy védi ki a csapásokat, hogy támadássá lesz teljes magával rántva ellenét a bizonytalanságba, ami mindenki számára beláthatatlan dimenzióit vetíti előre az eddig el nem gondolt küzdelmi helyzeteknek. Belekontárul a másik kettős, adnak az egészségük kárára mind, meg nem ússza a véresedést, beáll a dereka a 14-esnek, meszesedett nyakainak kedvez a kardnyi bánt, szusszantja magából ki magát, aprítják a fiatalok fel, hogy örömük telik, a küldetés vége vizionálódik elő. Közép királylány, közép az almája, mennek a nővére és a csapat, kezd bekerekedni, hogyne, legyen bő lére. Mert ahogy a 24-et a sorsa beérte, azzal párhuzamosan felvillantásra kerül a sárkányi idillek ideje, mikor még együtt a veszélytelenben, a gondoskodásban a szüleanyjukkal mind közöset terveztek. Vedd a durungot ki, a kezében ne maradjon semmi ártány, minket ne riasszon meg e sárkány. Adok neki marokkal, kicsi kardom gyere velem, megyek veled, döbbenetes éleddel érezze ez a pusztulását erősen. Gyerünk fiúk, fussunk bele duhajul, mit hoz a kimenetel, ki marad a harctéren felemelt karddal. Mikor a 24 fej fogyatkozik, mikor az artériákon a vér egyre gyengülve gügyög fel, mikor a lángszikrák nyomában egyre a füst sokadozik, mikor az utolsó fej megszólalna, kegyelemért könyörgőre vett súlyozásával minden szavának, akkor lett vége mindhárom királynak. Ahogy egyszerre hármójuk csoda-új pengéi az utolsó nyakat kiferdítették a továbbtanulásból, ahogy a csatazaj a fegyverekbe bezárul, ahogy a kiáltások heve hűl, ahogy az utolsó fej utolsóra végigpörgeti, mi az elmúlt, kezdődik a 7, 14 és 24 fejeknek legendája.

(A 7, 14 és 24 fejű sárkányok dinasztiája) A senki gondolni se mer rájuk, olyan elgondolhatóan félelmetesen ott magasodnak végül a hegyek, ahol a sárkányvilágban kibontakozik a királyfiak és a tűzszavúaknak a harcmezeje. Onnan még nagyon messze esik helyileg az utóbbiaknak lakókastélyai, tele mindennel, ami majd elbeszélésre terül, feledjük rejtelmük, nevetünk majd magunk félszén, ugrándunk fel, hullunk végül alá, hogy mindez való, de túléltük mégis, így tervezik a királygyerekek, de a sokfejűek is. Kinek dukáljon a cseresznye, a siker csonthéjas szüretje, a megérdemelés fügétlensége. Kinek áll meg a szél a beleiben, csendesedik a fuvam véglegesen, és ki felett néz el a szürkületszemű anyó felejtő pillantása, hogy mintha nem is látna semmit, valakit győzővé hoz ki, hiúsít szemernyi örömmel, állhatatosságra kíváncsi hályoggal kacsint. Mert ki elveszti a léptet, bukik az után nem is sokkal a következő, ki életben társ, marad végleg, és ez a tánc, lábaink kezéből a vágy ráz, hideg hajjal, beforrt ajakkal, mégis kikukucskál. Ki butus, már rég elmulasztotta húségét a mához, hogy levegőtlen belsővel kiürül a fáj, mondja csak újra, és hazatalál újra a félsz. Elbóklászott erdőben élsz már évek óta, legkisebb sárkányfi kelj a meghalóra, érkeznek a királyok hamar, lesz nyakaidnak avaros, jövőd egyre zavaros patakmeder. Az csak ember, gondolod, de attribútumaiban oly beérett, mint a gonosztalan, akaratlan, mégis létező sújtás, elküldhetetlen mindenféle ellene tevéssel, mérgez, veszejt, bevégez. Így ébred leizzadva heti pikkelyeit a legfiatalabb tűzszavas 7, kelnek a szemei, mászik a szája sok, nyelve és az álla összeér sok, füleiben felforr a sok ér, minden látott rémalak csak ember, mondja neki szüleanyja. Emberrel álmodtál, mondja vigaszul a csecsemőnek ajkai közé a cuclisüveg. Jön a szobába a két bátya, mi van már megint ezzel, csak az ember, majd kinövi a hasafájós poronty, vagy talán fogazik, bújik hátából a bőr fölé a téli szőrme, vagy lábaira nő a körme. Főzz, anyánk levest egész nagy bödönnel, etetjük majd mi, míg rothadásra visszakéri a tápanyagokat a kinti levegő és minden röppenő, zizzenő szolgája. Megtanulja, ki az ő két bátyja, mert az ember nem álom mindjárt. Így teltek a serdülési napjai ennek a kicsinek, nagyobbodása hozza egyre közelebb a megmérettetés rettenetes lesz. De hogy megfogant a 24, már a boszi-szüle némberasszony már tudta. Mért akarta, miben reménykedett kiutat, mihez viszonyított menekdést, mikor hosszú, rücskös, csaláncsípős hágcsójával az alsó beláthatatlan földekről felért hozzá a sokasító ős szava, legyen háromszor hatalmasra hasa, hasadjon sokfejes világvezérekké. Nem lehetett mit mást, ha lehetett is, nem lehetett, ha lett is, nem lett. Mire várni sem kell, úgy érkeztek meg a fiak egymásra, mint akiket szülük nem is gondolt el, hogy ilyenek lehetnek születve a világba, de itt vannak most. A kastély felállítása az alábbi részekben foglalható ki: emberi szemeknek hatalmas csarnoka, légterek sok levegő befogadásával, mert ebben gyakorolható leginkább a tűzokádás technikája. A szabad levegőre vitt tűzcsóvákkal egyelőre nem riogatják a mindenféle, bár feléjük ritkásan keveredő élővilágok élettereit. A lángolás az alábbi struktúrának feleltethető meg: harci, munka és társalgási és mellékláng. A harci lehet például kicsi, puhatolózó lángocs, elennt felszínén pirító faggatózó, ellenállhatatlan életben nem marasztó. A munka lángjai például az alábbiak: melegedni való tábort tüzesítő, megfagyasztottakat visszamelengető cirógatós, fémet puhító lazító segítség. A sárkány-etikett a következő megengedéseket teszi a tűzzel kapcsolatban: például asztali jóllakottság kimutatása jeléül lehetőség van tűzkarikák böffentésére és tűzcsóvák fingására, valamint az érzelmek árnyalására nyílik mód a lángok leheletnyi finomságú formáinak segítségével. Sárkányok között azonban a tűzokádás indokolatlan alkalmazása igen nagy sértésnek számít, és olyan büntetésekkel jár, mint a viadalokon való mindenféle tűz használatának megvonása. A legveszedelmesebb rendbontóknál például lefogás után műtétileg elkötik a tűzvezetékeket, és maradék életük során ily megbélyegzéssel kell tengődniük. Szegény tüzes testvériség, mivé vetemedne ez a helyzet, ha így alakulna, sárkányos küzdelem, pirongató szavak helyett maximum az állandósuló attribútumok. Lenne nagy nevetségbe forduló csetepaté, jönne a sok ellen és veszejtődne maga kacagása okán, hogy mily legyőzhetőek azok, kikre oly évek sürgése elpazarlódott, hogy mit lehetne tenni a sárkányforró fogadtatásra felelőül. Most meg minden úgy látszik, feleslegesbe ment, túl könnyű győzelem hihetőségének bizonyossága mégis helyreállítja a rendet, görcseikben maguk kóstoltatják meg idegenbe menetelt és lovagoltatott testükkel az ismeretlen földet, új anyjukat végre. És most, mint aki kimérte, lefordul pihentéből az idő, hozza magával hamarosan, a három királyok hamarosan lesznek, sárkányszemeknek, és mind mellett a szépen szélbe kapasztható arany szavaknak megérzői. Apám, hol vagy, minek - tüsszenti sárgára, majd hamu-kék szegéllyel fekete lepedő, fekszik ágyában a legidősb csecsemő gyík. Anyám, adjál + veti a fejeit egymásnak elébe, furdalja karjait lábai hegyébe, mi lesz már azzal az ebéddel, sok szája kérve kér - anya, minek nekem egyszerre 24, elég lenne akár csak pár is, lennék épp eléggé úgy is ideális. Máris adom - kicsi fejek sárga csokra, kemény szavakkal szólongat engem, etetem eleget pedig elégszer, és még ez is kevésszer volna, ha nem aludná át a maradék napot, és most beszélni kezd egyik szegény feje korán kezdi. Eteti szüle vasba foglalt orrú banyaasszony, tömi a sokat egész az öklendésig, egész az elalvásig, egész a szunnyadásba. Kezéből vesz magából tejet, forró cirógatása ez a csorog a beleknek, gyomor sok korog, dong, míg telik, megtelik, lubickol a hasakban a mamanna, 24-szeres ösztönnel osztva el, és elég. Pihenetnyi idejére veszi magát a banya, mikor hallatszik a föld alól jövő ének szava, morcogása az anyabélnek, kikan ördögi vessző belőle fel újból, tanácsolja a 14-et, hasadása várható hamaros. Ez már nekem is zavaros, kifelé kiféle sárkánytalan bájoló hatalmasság akarja az újabb fene-beste, világ féli 14 fejjel engem megint megszakajtót. De oly a válasz, mint a moly ha éleszt, bor ha mérgez, igéz a szemes szemérmes szűzies vadállat, ártalmatlan az elmúlással kecsegtető tüdőn nyom, a folytatásba tuszkoló mögém oson, lök homlokon és kiválaszt. És ökölend a teste nyúvad a dúvad 14-es alatt, sereken fel vére az égre, 24 fejes testvére sok aranylón aggódó fejére, hogy minden sárkánynak ígyen kell e világra kinézni, ezt hogy nem lehet jobban elintézni, de már meg is van a sok fejjel előre hasal fel az ömlő lepedőre. És első egészség bizonyságú kiadása egy sárga sóhaj, élők üdvözlése, halálba menőknek illatával szájaiból kukucs ki a végzet, ki tudja, kit mikor igéz meg, hogy gyíkos sárkány szülemény lett ő is. De most már magatehetős, lábra áll és képes, mint annyi bátor ős, szavait a lemenő vörös éghez hasonlítani. Anyám, minek neked harmadik gyerek, van kettőd, most megint nagyon hasas vagy, feddi finom tűzgömbökkel őt a 24. Így van bizony, nem kell nekünk a harmadik, testvéreknek elegek vagyunk egymásnak ketten, adja hozzá a 14. Meglesz mégis, 7 fejjel harmadiktok, aki legifjabban a legbátrabb is lesz, és a leginkább meghalandó, mondja vissza megfellebbezhetetlenül, és szüli. Megvan a 7-es, továbbadja magából a könyörülettelen múlandóság magát, megtestesedett fantasztikus termése a szivárványos világnak. Van a három fejes hatalmas, van a három táltosos kardos, hogyan lesz a találka. Nekik ezt ki kell dolgozni, meg kell érlelni. Históriájuk hová kanyarodik, mint azt senki fia borja, senki lánya kívánja nem látta vidékre, olyanra, honnan a fény is csak késve rebben elő, mert föle a ködbe belenő, haja a sötétbe beleköt, irányát veszíti a világosító törekvés. Gondolnád, erre veszekedett, agya-fogyott lovag, hadúri jártasságú paripás vitéz, ez a föld nem neked való, és veszed az irányt hősietlenül. De ha átviteted magad paripádon hátul, a látótáv lassan egyre kitárul, és belátod, ez a föld se más, mint a te világod, és elhiszed a búcsút intő nevető nép fricskázó énekeit, melyekkel téged feketítettek, őrült. Hogy a sárkányok és a világ éles széle mesének gyermeteg hívságod fölült, és kissé csalódva, mégis megnyugodva nyugtázod az unalom ólmos perceinek közeledtét. És a sárkánytriász, hogy, hogy nem mindig ekkorra üzemezi szárnypróba repülését, és nagyobb harc, veszett küzdés hanyagoltával egalizálják ösztöntől hevesre serkenő vérüket, mert a pályázó, eddig hős vitéz, rezeg, mocorodik, majd iszkolásra lép, csatahagyottan mentené magát, és a gyávák sorsát kapja hátába, majd elég. Így lesz meg majd minden csatátok, könnyű szerencsét bele sem számítva, „ő tudja, mit akar apátok” segítségétől függetlenedve győzitek le mind, míg meg nem jönnek, míg a föld fölötti, ég alatti és a föld alatti, ég nagyon alatti teremtett vagy teremtetlen lények bajusza összeakad, és lesz fenteknek dörgése, alantak hahotája és remegése. Mert a szép a jó, giccs ez, a jó a gonosz, és a ronda a kedves, már ez is lerágott csont, mi legyen a befejezése a hadakozásnak, mégis a régi az új. Maradjál velünk te, sugalmazó szép és jó egyszerre, legyen párnánk és lábbelink túlzóságod, el hisszük, ígérjük, minden kívánod, legyen a végére így. Még ha a többi közül egy sem egész, mind összezörren a szó, legyünk neked sárból kihúzni való, mocsárból megmentőnkké gyere a végén el, megkínálj bennünket sötétebb élménnyel közben, de a végén maradjon veled és velünk a hatalmas giccs, és elé borulunk mind egészen, és akkor legyen az egész készen. Arra ne várjon senki, hogy sárkányföld eligazító térképével szolgáljak, merre kell menni, mikor merre, mikor arra, mássz a hegyre, ülj a halba, másszál feljebb égviharba, üljél lejjebb homokba halva, nem mondja neked senki meg, mitől lett ez készakarva éppen így. Menjünk előre, sejtjük csak az irány jóságát, és ennyi elég is, önmagunkat erősítő talányosság mind a táj körül. Lehet találni, keresés nélkül bukkan elő a bokrok köze meleg gáncsaiból párafejjel, lehelet-öllel vízcsepp-szemű meg nem mondom micsoda, szól felé a legidősebb vitézfi. Veszélyes volna vele a múltat közösen idézni, a jövőbe együtt kinézni, bizonytalan, mint egy látomás-e, hogy a látó más-e létezésileg, mint ez a, így a középkor. Elég belőle, nincs dolgunk ilyen ármánygyanús alakkal, felőlem lehet akárki teremtette, az majd el is halasztja, lépjünk, srácok, tovább elénk a harasztba, mondja a legősibb, harci szerszámokkal dúsan ékesített ifi. Szavukat fejezvén azonban nem sikerül teljesen érintetlenségében marasztani a definiálhatatlan tünemények e bokornedves melegből előlengő fajtájának szempillantásukat megragadó egyedét, egészen annak is a megszólalásáig, méghozzá így (...). Persze hogy egy szavát is itták volna ennek a még szemük soha nem látta fura szerzetnek, de valamennyi kút-sötét szájmélyéről felfutó szavának nincsen foganatja, mert érthetetlen volt ezeknek a nemes fiúknak. Nem is termett egy perc sem a türelemből iránta, innen a srácoktól, nem volt még talán vállvonogatás sem, úgy helyben hagyták őt magára. Gondolható, várható volt, hogy erre sértődésbe megy át a megoldatlanba szalasztott lehetőség, mely ki tudja, hogy későbbi segítő barátsággal járhatott volna a bokorban lakótól a királyfik részére, de a mulasztásról sincsen értelme vitának, helye a nem ízlelt gyümölcs savának a szavakban kimondatlan még a kérdésig sem jut el. Választalanul, és a várt sértődés és a faképnél hagyásból eredő dühödt bosszú helyett ez a lény visszahamvadt bokra levelei mögé, gyökerek tövébe, a semmire sem várás puszta ámulatába megint, a koronás-lovasok meg el. Ha ez így megy tovább kalandra semmi remény a fiúknak, ennyi erővel otthon is ülhetnének az udvari bolondok és a zenészek megannyi attrakcióinak legitimálóiul. De bízzunk a történetben, hogy egyszer csak már benne vagyunk és indul és jó lesz.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!