Mindig tetszettek William Shakespeare színművei, igaz, neve, magyar fordításban, még azoknál is jobban. Dárdarázó Vilmos! Dárdarázót még sohasem láttam /rongyrázókat viszont ebben a kis Hungaryban naponta látok, bár ne látnám őket!/. Rejtelmes név: vajon hol, milyen alkalommal rázhatta a dárdát Shakespeare névadó őse? Rázós dolog az, hacsak nem Hungarian-módra történik, amikor is a dárdától függetlenül elpusztult oroszlán teteméhez odasompolygó Hungarian rázza a dárdát, nagy hanggal, utólagos hősiességgel. Persze, bizonyos szempontból ez sokkal önhasznosabb, és kevésbé kockázatos, mint az élő oroszlán előtti hősködés.
Shakespeare Hamlet című darabját az ötvenes évek első felében láttam színpadon, no, meg olvastam is, néhány más drámájával egyetemben. Mi tagadás, Rómeó és Júliáját nem túlságosan szerettem, mert elképzeltem: e kínos szituáció velem is megtörténhet /bár nem ugyanazzal a nyavalygó, kispolgári cselekménysorozattal/. Mondjuk, meghal az általam szeretett Júlia /Gabriella, Marcella, Krisztina, vagy más nevű leány/, hát már az is nagyon kellemetlen, mert másik leány után kell néznem, pedig a közmondás is úgy tartja: "Járt utat a járatlanért el ne hagyj!". /Félreértések elkerülése végett: itt most csak a szívhez vezető útra gondolok!/. Az viszont már a Tragédiák Tragédiája, ha egyúttal én is meghalok, mert akkor az a Júlia után jövő leány kénytelen másba, hozzám képest kevésbé kiváló ifjúba, beleszeretni.
Dárdarázó Vilmosról több osztálytársam sejtette, hogy az illető nem focista, így érdeklődésüket e régi kor tollforgatója, valamint kötelezően elolvasandó írásai iránt egyből elvesztették, megelégedvén a "Hamlet, dán királyfi" c. mű nagyon vázlatos kivonatolásával. E kivonatolások láttán Shakespeare, ha feltámadt volna, talán még jobban rázta volna a dárdát, mint ősei!
Nem rossz mű pedig a Hamlet! Egykettőre béjön a színpadi várfalra egy sejtelmesen derengő fénybe öltözött alak, aki közli Hamlettel: ő az apja, de szellemformában, mivel öccse, a mostani király megmérgezte, álljon hát bosszút, de anyját kímélje, mert az nem vétkes, csupán abban, hogy őt, még életében, megcsalta tulajdon édestestvérével. Tényleg! Most, ha így utánagondolok: csekélyke kis félrelépés az ilyesmi, ráadásul a családban maradt. Ennyi kis szeplővel manapság még a Hungarian televíziós kibeszélősóba sem engednek be senkit! Ha, mondjuk, még tíz-tizenöt hímnemű udvaronccal is félrelépett volna, az más lett volna, akkor is, ha lényegében ugyanaz.
Hamlet egyébként kissé megelőzte korát: még hitt ugyan a szellemekben, de abban már némileg kételkedett, hogy a szellem feltétlenül igazat mond. Kitalálta tehát hogyan ugrassza ki a nyulat a bokorból: eljátszat színészbarátaival egy drámát. Ha királymostohaapja nagyon felizgatja magát a darab mérgezési jeleneténél, - akkor bűnös!
Manapság, persze, a szellemvallomást, plusz színdarabjelenet-felizgulást egyetlen bíróság sem fogadná el perdöntő bizonyítéknak, sőt, ha továbbmenne az ügy, biztosan akadna a király védelmében tanúskodó szellem, amire Hamlet izgatná fel magát... Node, a dán királyfi tudta, hogy nem a bíróságban kell bíznia, hanem saját kardjában! A bíróság ugyan független, de gyakran az igazság is, - a bíróságtól.
Hamlet négyszemközti kihallgatást kér anyjától. Ezt biztosítják is neki, de a négyfülköztiséget nem, mert - a mostohaapa-király megbízásából - a kárpit mögött fülelő udvaronc rejtőzik el. Hármas félreértés történik: anyja azt hiszi, hogy fia meg akarja ölni /pedig nem akarja/, ezért felkiált, mire a kárpit mögött rejtőző udvaronc is ezt teszi, Hamlet pedig, aki a királyt gyanítja a kárpit mögött, átszúr kardjával a kárpiton. Nagy úr nagyot szúr: az udvaronc örökre abbahagyja a fülelést és rejtőzködést. Hamlet pedig meglepődik, mert nem a királyt húzza elő a kárpit mögül. Ám az udvaroncot kegyeletteljes szavakkal búcsúztatja: "Szegény izgága vén bolond, nyugodj." /Szavait jónéhány koros közkóros Hungarian is megfogadhatná, még a fiatalabb korosztályokból is, de erre nem számíthatunk./
A mostohaapa király már unja, hogy nemédesfiával mennyire nem édes az élete, ezért, két kísérővel, az angol királyhoz küldi vendégségbe, de a kísérőknek titkos levelet ad át. Ebben azt írja az ánglius királynak: Hamletből akár omlettet is készíttethet, de mindenképpen sürgősen küldje át a van-ból a volt-ba, szellemapa-látogatásra!
A Sors azonban közbeszól. Hamlet, nem osztván a mai, túlzottan nagy liberálnyafogást a "személyiségi adatok védelméről" /miközben a személyiséget többnyire nem is védik, hanem inkább csak adatait, úgy-ahogy/, ellopja a kísérőinél levő titkos levelet, feltöri a pecsétet, kissé átírja a levél szövegét, majd újra lepecsételi. Később kalózok támadják meg a hajót, amelyen Hamlet, gazfickó-kísérőivel, Anglia felé /és mosthohaapja titkolt szándéka szerint halála felé/ tart.
Hamlet, aki már tudja mitől döglik a légy, átugrik a kalózhajóra. A kalózok, váltságdíj reményében, udvariasan bánnak vele. Visszatér a dán királyi udvarba, ahol mostohakirályapja most már méreg nélkül is mérges volna, de, mint kiderül, még mérge is van, elegendő. No meg cselszövésre használható agyszövőszéke is! A kárpit mögött megszúrt-leszúrt udvaronc fiával megérteti: Hamlet szúrta le az apját. Megegyeznek: az udvaroncfi, Laertes, megvív majd Hamlettel, de a "fair play" némi megsértésével. Laertes kardja méregdoppingolva lesz, hogy jobban hasson, ám emellett - biztos, ami biztos! - az asztalon egy pohárban mérgezett ital is csábítgat majd, arra az esetre, ha, a küzdelem hevében, Hamlet megszomjazna.
A Sors megint beavatkozik a dolgokba /nem szép tőle ez a minden lében kanálság, dehát a Sors már csak ilyen!/. Nem Hamlet szomjazik meg, hanem a királyné, akit a király figyelmeztetni akar a méregpohárra, de elkésik vele, így néhány pillanat múlva már özvegyember lesz. A párbajban nem csupán Laertes sebzi meg Hamletet a mérgezett hegyű karddal, hanem, amikor véletlenül elcserélik szablyáikat, Hamlet is Laertest. Utóbbi, e haldokló állapotában, megbánja bűnét, felvilágosítja Hamletet a cselszövésről. Hamletre halál vár, de annyi ereje még van, hogy a mérgezett hegyű karddal leszúrja álnok mostohapját. /Példamutatóan költséghatékony felhasználása egyetlen mérgezett hegyű kardnak: meghalt egy király, egy királyfi, meg egy udvaronc, és - ki tudja? - lehet, hogy a kard hegyén még mások számára is maradt méreg./ Hamlet, szóbeli végrendeletében, Fortinbrasra, a haldoklási jelenet végére odaérkező norvég királyfira hagyja örökségként Dániát.
Szerepel még a darabban egy Ophelia nevű leány /a kárpit mögött fülelő, szerencsétlenül járt udvaronc leánya/, aki nekem annakidején nem nagyon tetszett: túlságosan fenérbőrű volt, túlságosan szendelányos, túlságosan kispolgári, később pedig megőrült, és meghalt. Hamlet állítólag /az Ő állítása/ szerette, de ezt nem nagyon láttam igazoltnak a színdarabból.
No, és feltétlenül meg kell említeni a Hamlet-ből azt a világhíres, hosszú Hamlet-monológot, amely így kezdődik: "Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés." Nincs benne kérdőjel, nagyon helyesen, hanem kijelentő módban van. Shakespeare előre látta: az emberiség sokáig képtelen lesz ezt kérdésre változtatni: "Lenni vagy nem lenni? "
Igazad volt, lúdtollal körmölgető, derék Dárdarázó Úr! Well done az a dános! Ám én úgy vélem: most már itt az idő, hogy ezt a monológkezdést kérdésként tegye fel az emberiség - önmagának. Ha ugyan nem késő!