Kocsikenőcsös János, meg Szekértologató Márton jó barátok voltak, de néha kakaskodtak egymással. Olykor kicsit összevesztek, egymás fejére pótbúbot tettek. Egyébként nem voltak ám ostobák, még egykori iskolai padkoptatásos-padrombolgatásos idejükben is ragadt rájuk valamicske: hébe-hóba még az újságból is kiböngésztek ezt-azt, ha nagyon elunták magukat.

Most éppen a városi újság, a Sárdobálók Lapja volt előttük a konyhaasztalon. Nyúlfarknyi írás nyomtatódott bele éppen az ő falujukról, éppen az ő bírójukról, aki - a rossz nyelvek szerint - kétszer szedte be a faluban a marhalegeltetési díjat, és nagyon bő a zsebe. Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél!

A legnyek azt nem értették, hogy az újság most megdícsérte-e a bírót a kétszeri marhalegeltetési díjért, vagy mégsem, ezért inkább arról vitatkoztak: zörög-e a haraszt, ha nem fújja a szél? János szerint zörög, Márton szerint nem. Kinek van igaza? Megegyeztek: akinek igaza van, az kap egy hordó bort a másiktól. Mindjárt el is mentek a bíró portája felé, harasztzörgést figyelni.

Szerencséjük volt: nem fújt a szél. Hallgatództak, erősen.

A haraszt először nem zörgött, később, szél nélkül is, igen. Márton így elveszített egy hordó borocskát. Mérgében fogott egy nagy követ, és az ő állítását megcáfoló harasztra dobta. Menten abba is hagyta az a szél nélküli zörgést.

Az abbahagyás okát már nem látták a legények. A harasztban ugyanis Zsákbadugó Frici kúszott előzőleg a bíró disznóólja felé, malaclopási szándékkal. Tőle zörgött a haraszt. A kő kupán találta, elalélt, így csak néhány óra múlva tudta folytatni a haraszt zörgetését, de mivel azt hitte: a bíró dobta meg kővel, már az óllal ellenkező irányban tette ezt.

Mi mindenre jó a falusi iskola?! Mártonnak eszébe jutott egy mondás: "Ahol nincs, ott ne keress!" Saját borospincéjében már nem volt bort tartalmazó hordó, ott tehát nem kereshetett, de jó ötlete támadt: ahol van, ott kereshet. János pincéjében van, onnan kiguríthatja.

Ki is gurította barátja pincéjéből, és annak ajtajához odagurította. Örült Kocsikenőcsös János: pincéje egy hordó borral gazdagodott! Ám hamarosan borúra is volt oka: a pincéjében levő borral teli hordó viszont eltűnt. Mondta is Mártonnak, sejdítőn-sajdítón:
- A hordó, amit hoztál, szakasztott mása annak, amit tőlem elloptak.

- Na és? - vont vállat Márton. A szomszéd faluban laknak a keresztgyerekeim, ikrek, az egyik annyira hasonlít a másikra, mint két tojás egymásra. Sőt! A másik is ugyanannyira hasonlít az egyikre. Még az apjuk is csak úgy tudja megkülönböztetni őket, hogy beszélteti, mert az egyik dadog, a másik meg nem.

No eddig minden rendben. János azonban, ha kicsit többet figyel az iskolában a tanító szavára, mint az egércincogásra, tudott volna egy bölcs mondást: "Ne szólj szám, nem fáj fejem." Így azonban elfecsegte Mártonnak: szerelmes a falu leggömbölyűbb leányába, Örzsébe. A lány, féltitokban és félig-meddig, Mártonnak is tetszett, így megpróbálta Jánosból kiverni az Örzse utáni vágyódást. Ezt nem sikerült neki, de azért ütései János fejét igencsak megfájdították. Végül megegyeztek: azé legyen a leány, akihez húz a szíve. Így volt abban a szerelmes regényben is, amit nem olvastak ugyan, de az a puccos Pincipanci néni már legalább tízszer elmesélte a tartalmát.

János ezt követően úgy érezte: legjobb, ha mindjárt elintézi szívbéli úgyét Örzsével, akkor barátja talán lemond a leányról. Berohant Örzséékhez. Azok éppen a terített asztalnál estebédeltek. Őt is megkínálták. Gondolta János: a szívügyre később is rátérhet, jöjjön előbb a gyomorügy! Megevett két nagy tányér tejfölös-kolbászos bablevest, utána egy tucat szilvásgombócot, majd pedig övét komótosan megoldotta, és így szólt Örzse züleihez:
- Pista Bácsi, meg Mari Néni! Leányuk már nem kicsi. Szíves engedelmükkel, és Örzse hozzám húzó szívével máris viszem őt a paphoz, esketési megbeszélésre!

Örzse pironkodott, de azért már a jobbik ruháját tartalmazó szekrényre nézegetett. Mari néni kicsit sopánkodott, hogy így, meg úgy: le akarja szakítani Pista az ő anyaszívéről ezt a leánygyöngyvirágot? Örzse apja dirmegett-dörmögött, de azután úgy vélte: "Okos enged, szamár szenved."

Húzta maga után János Örzsét az egyik kezével, annak szívével együtt, mert utóbbi benne volt a leányban. Nem látta át: jönne vele a szép leány magától is!

Hanem egyszercsak ki tűnt fel az utcai láthatáron?!
Márton, aki szintén igényt tartott a leány szívére, mert még nem volt benne biztos: megkapja-e Mancit, akivel együtt imádta a tincitancit. Kell Manci mellé egy tartalék leány, mert így is lehet még az úgy! Ő is megfogta tehát Örzse másik kezét. Örzsének egyébként Márton is tetszett, gondolta: döntsék el maguk a kakaskodó legények: kinek legyen a hűséges felesége?

Ha egy leányt kétfelől húznak, akkor nemcsak annak szíve szakadhat meg, hanem maga a leány is. No de még a húzó legények is kárt tehetnek egymásban! János ezért, akinek aznapra már elég volt a fejét ért ütésekből, így szólt, okosan:
- Márton! Ne kakaskodjunk Örzse miatt! Ehún van Manciék portája, oszt' Manci is van olyan gömbölyű és bögyös leány, mint Örzse. Nem emlékszel, hogy a múltkor három óra hosszat meresztgetted rá a szemed a kerítésük melletti bokor rejtekéből?!

- Hüm-hüm... Jó ötlet! - gondolta Márton. Ha nem adják neki Mancit, még mindig visszatérhet dulakodni Örzse miatt.

Manci szülei azonban tudták, hogy leányuk titokban, ami egyébként kevés ember előtt volt titok a faluban, Mártont szereti. Így, bár Márton kissé szélsebesen kérte meg a leány kezét, megkapta, sőt, a szülők ennek örültek. Annak már kevésbé, hogy Márton, leánykérés közben, a tálon levő mind a tíz palacsintát elpusztította, így abból nekik egy felet sem hagyott. No de a vendég, az vendég, - mit lehet ilyenkor tenni?

A pap a két leány és a két legény láttán, azok szavain barátságosan mosolygott. Felvilágosította őket, hogy az esketés majd később jön, de azért máris megeskette mindkét párt arra, hogy tényleg szeretik egymást.

Hazafelé menet a legények, leányok már békés négyesben beszélték meg a lakodalmat. Kettős lakodalom legyen, mert minden lakodalmi vendég úgyis mindkét párnak hoz ajándékot, viszont csak egyszer eszi tele magát mindenféle jóval, no és elég egy zenekart fizetni... A költség szinte fele annyiból kijön! Nem kell félni attól, ami fél, - ha az költség, kiadás, pénzkiguberálás...