Káromlárom Ferenc huszárkapitány nem örökölt apjától egyebet, mint Kedveskerekes falucskában egy kastélyt a hegyen. Valamikor a szép várkastélyhoz sok szőlődomb, meg lejjebb szántóföld és rét tartozott, de a kapitány nagyapját és apját üldözte a balszerencse, amihez ők is hozzájárultak ezzel-azzal, így birtok nélkül maradt a tizenkét szobás kastély.

Pénz nélkül azonban nem könnyű egy kastélyban uraskodni, így a kapitány csak
Matyi nevű tisztiszolgáját, meg annak feleségét tartotta meg. Előbbit ugyis az állam fizette, Matyi felesége pedig nem került sokba, és egyszerre volt szakácsnő, meg a kert gondozója. A kastély tetejét, ha kellett, a kapitány együtt javítgatta Matyival. Nem tesz jót egy kastélynak a kilyukadt tető.

Történt pedig, hogy Káromlárom Ferencet meglátogatta egykori bajtársa, gróf Duplaföldy Áron nyugalmazott főhadnagy, aki már évek óta Afrikában tudóskodott, a majmokat tanulmányozta, mellékesen pedig aranyat ásatott ki, mosatott a bennszülöttekkel, ami lényegesen jobban jövedelmezett neki a majmok megfigyelésénél. No ha ennek az Áronnak több esze lett volna, akkor Ferenc barátjának jókora zsacskó aranyat hoz ajándékba, - de egy majmot hozott. Még ha kis majmocska lett volna, de nagyobbacska volt, mivel csimpánz!

A majom piros huszárnadrágot viselt, és igen barátságos volt. Megpróbálta össze-vissza csókolni Matyi bájos feleségét, de erről Matyi máris elkezdte leszoktatni. A kapitány arra gondolt: ajándék lónak ne nézd a fogát. No de a majom nem ló, majd csinál vele valamit később, talán megveszi tőle egy cirkuszigazgató.

Azidőtájt azonban már az utolsó cirkusz is tönkrement a környéken, a szokásos csetepatékhoz, cirkuszokhoz pedig nem kellett majom, elég volt a majomkodás. Így a majom, Vigyoripofa becenévvel, maradt.

Tanulékony, érdeklődő majom volt. El-elnézegette az ablakból amint a kapitány vívóleckéket ad a jelentkezőknek, óránként egy ezüstforintért.

Káromlárom Ferenc az örökség óta leszokott a kártyázásról és a borozgatásról, mivel nem akarta a várkastélyt is elveszíteni. Mit szólnának az ősök szellemei?
Ám a faluba azért le-lelátogatott, ha a kastélyt megunta. Ilyenkor Matyira bízta a majmot.

Egy alkalommal az őrzéssel megbízott Matyi letett egy kosár almát Vigyoripofa elé, és így szólt:
- Viselkedj jól, én elszaladok a faluba tojásért, mert kifogyott!

A majom talán jól is viselkedett volna, ha meg nem jelenik a várudvaron Ugribugrimugri Balambér bácsi bakkecskéje, a bácsi és annak botja nélkül. Gondolt egyet Vigyoripofa: megtanítja a bakkecskét kardozni, mint a gazdája teszi ezt másokkal. A kecskénél ott a szarv, nála meg ott lesz a kard.

Nem könnyen találta meg a kardot a fogason, mert a kapitány téli köpenye elfedte. Ám végül megtalálta, és mielőtt lement volna a vár elé bajszot, akarom mondani kardot összeakasztani a kecskével, ki is próbálta. A kipróbálás áldozata csupán egy kínai váza lett, meg a nagy velencei tükör, és annak faváza. Ezen a majom nem lepődött meg, hiszen a kard, az kard, tehát ide vág, oda vág, csinálhat némi galibát.

Amin meglepődött az egészen más volt, ugyanis az ostoba bakkecske úgy elkezdett Vigyoripofa felé futni, mint aki nem is akar megállni. A majom ijedtében elejtette a kardot, és felmászott egy tölgyfára. Később, amikor a kecske elment, lemászott, a kardot bedobta az ablakon, ő maga pedig nekiállt az almáknak, amelyekből még maradt a kosárban néhány.

Megérkezett Matyi. A kecskéről mitsem tudott, de amikor bement a kastélyba, a hálószobában meglátta a nagy felfordulást, törött tükröt, ripityára ment vázát. Éppen akkor betoppant a kapitány is. Matyi bevallotta bűnét: otthagyta a majmot, az csinálta mindezt, de ő a nagyobb vétkes. Büntesse meg a kapitány, megérdemli!

Mérges lett a kapitány, de haragja egy pillanat alatt félig-meddig, majd pedig teljesen kíváncsisággá változott. Mi ez a különös papírlap a padlón? Honnan eshetett ki? Nicsak, az összetört tükör faállványában titkos rekesz volt, ezt a majom felhasította a karddal, onnan hullhatott ki. Miért vannak a papíron ezek a fura ábrák?

Kiderült a papírlap ábráiról: a kastély alatt több rejtett pince található. Az összetört tükör mögött meg kell nyomni egy helyen a falat, akkor feltárul a titkos bejárat. Megnyomták, fel is tárult. A kapitány fáklyákat hozatott Matyival, lementek. Két nagy pincehelyiség nyílt egymásba, mindegyik régi szüretek palackozott borait rejtette, - kincset érő borokat! Ám másféle kincs volt a harmadik földalatti helyiségben: nagy ládákban múlt századok arany- és ezüstpénzei, néhányban bronzpénzek, de, régiségük miatt, utóbbak aranynál és ezüstnél is értékesebbek voltak.

Megörült a kapitány, nagyon. Így szólt Matyihoz:
- Talán őseim szellemei vezettek, amikor otthagytad a majmot, és ők adták a majom kezébe a kardomat! Nem büntetést kapsz, hanem nagy jutalmat. Ám ígérd meg: nem szólsz ezekről a kincsekről a feleségednek. A nők nehezen tudnak titkot tartani, a végén még kirabolnak bennünket. Én is vigyázok. Éljünk úgy, hogy kerüljük a túlzott fukarságot, de az esztelen pazarlást is. Ne tűnjön fel senkinek gazdagságunk!

Nem is tűnt fel. A faluban a kapitány azt mesélte: kölcsönt kellett felvennie a kastélyra, abból most egy kicsikét jobban éldegélnek, de a pénzt vissza kell fizetni. Hajh, nehéz az élet!

A falubeliek együttérzően bólogattak. A kapitány megházasodott, de szeretett feleségét sem világosította fel rejtett gazdagságukról. Nekik is, Matyiéknak is gyermekeik születtek. A gyermekek nőttek, növögettek, hamarosan volt elég segítő kéz volt a kastélyban, nem kellett szolgákat felvenniük.

Vissza is vándoroltak lassan a kastély birtokába az egykori szőlőbirtokok, szántóföldek. A kapitányék is, Matyiék is a saját borukat ihatták. Ünnepi alkalmakra azonban a varázslatos ízű óborok is utat találtak, feltűnés nélkül, a rejtett pincékből a terített asztalokhoz.