Vannak kívánságok, amelyek nem kívánatosak, még a kívánó számára sem, mert ha Hevesenfelhergelt Huba azt kívánja szomszédjának, hogy róka vigye el annak tyúkjait, és a róka el is viszi, annak Huba esetleg korán örül. Odaszokik a róka, azután, mikor elfogytak a szomszéd tyúkjai, sor kerül Hubáék szárnyasaira is.

Bükkösbaltás János azonban megfontoltan kívánt dolgokat, magának is, másnak is. Favágó volt, éppen csattogott a fejszéje a tó közelében egy nagy fa törzsén, amikor kiáltást hallott. Körülnézett, látta, hogy valaki nagyon küszködik a tó vizében, talán nem tud úszni, és még belefullad. A tóba vetette magát, de fura szörny lehetett a fuldokló, mert négy lába volt, kettő fertelmesen szőrös, kettő meg gyönyörű. Feje is kettő: az egyik csodálatosan szép leányfej, a másik meg rémesen csúf ördögfej.

Kirángatta János a vízből ezt a különös lényt, akkor látta, hogy nem egy az lényként, hanem kettő. Az egyik, az ördög, vízbe akarta fullasztani a másikat, a tündéri szépségű leányt. A leány, Tündér Kata, hálásan nézett rá, az ördögpofájú pedig gyilkos pillantásokkal méregette. Előbb méregette, azután el akart inalni, de János úgy megkötözte. hogy mocanni sem tudott.

- Miért akartad vízbe fullasztani ezt a leányt?! - tudakolta János az ördögtől.

- Azért, mert tündér! - válaszolta az ördög. Ne fogd pártját!

- Ez nem elég ok, mivel nem is ok - válaszolta János. Te ördög vagy, de ha nem csinálnál semmi rosszat, és a tündér akart volna vízbe ölni, akkor a te pártodat fognám!

- Ha nem csinálnék semmi rosszat, akkor nem is lennék ördög - morgott a pokolfi mérgesen.

A tündér mesebelien viselkedett: megígérte, hogy megmentéséért jutalomból teljesíti János három kívánságát. Az ördög is felajánlotta három kívánság teljesítését, ha János kioldozza, elengedi. Jánosnak azonban eszébe ötlött, hogy az ördög még sok nem kívánatosat is tehet az ő kívánságainak teljesítése mellett, ezért így szólt:
- Nem kívánság az, amit neked mondok, hanem szabadulásod feltétele. Ha megesküszöl a magad, ördöganyád, meg a Pokol királyának becstelenségére, hogy, ha elengedlek, elfutsz abba a föld alatti tüzes világba, és sohasem jössz vissza a Földre, leveszem rólad a kötelékeket.

Az ördög nagy ravaszul saját maga, ördöganyja, meg a Pokol királya becsületére akart esküdni, amely becsület nem is létezett, de János észrevette a turpisságot. Végül a pokolfi nagy szitkozódások közepette a becsület szót mégis a becstelenséggel helyettesítette. János kioldozta, az ördög meg máris rohant a Pokolba.

A tündér csak állt, mosolygott. János leült egy fatünkre, gondolkozott, erősen. Végül így szólt:
- Gyönyörűséges tündérleány, én első látásra beléd szerettem, és igen nagy mindhárom kívánságom. Az első az, hogy jöjj hozzám feleségül, de csak akkor, ha te is szeretsz, mert nekem nem kell olyan leány, aki csak hálából lesz a feleségem. Második az, hogy feleségként teljesítsd a kívánságaim, de csak azokat, amelyekkel egyetértesz, mert minden férj kíván időnként szamár dolgokat a feleségétől, amiből csak baj lehet. Harmadik kívánságom: ha esetleg már nem leszel boldog velem, akkor úgy hagyj el, hogy megint itt legyek a tóparton, ugyanilyen fiatalon, de ne emlékezzek sem rád, sem az ördögre.

A tündér igen kedvesen és elismeréssel nézett Jánosra, azután nevetett:

- Rendben van, te legény, kezdjük az elején! Itt egy bűvös erszény, száz arany van benne. Ha okos dologra költesz el ezekből az aranyakból, akkor azokat az erszény magától pótolja, de a pazarlásra, szamárságokra költötteket nem. Egy év múlva ugyanitt találkozunk! Megmutatod az erszényt, megmutatjuk egymásnak a szívünket. Lehet, hogy a feleséged leszek, mert megszerettelek. Lehet, hogy nem így lesz, de akkor is megjutalmazlak majd valami mással.

A tündér eltűnt. Most légy okos, Domokos, azaz János! A legény gondosan eltette az arannyal telt erszényt, felpakolta a fát a szekérre, rászólt a lovacskákra, elindultak haza, a faluba.

Később János szépen felöltözött, belovagolt a városba, egykori tanítójához. Az öreg tanító nagy örömmel fogadta:
- Oly régen nem láttalak, János! Te voltál eddig a legjobb tanítványom. Nem is értem, hogy miért nem tanultál tovább. Igaz, meghalt özvegy édesanyád is, meg kellett élned valamiből, pedig nehéz munka az a favágás.

- No én most azért jöttem, tanító úr, hogy megkérdezzem: nem fogadna el tanítványának ismét, iskolán kívül? Van egy kis pénzem, meg tudom fizetni a fáradtságát.

A tanító ingyen akart Jánossal foglalkozni, annyira szerette, de a legény csak rábeszélte: fogadjon el havonta négy aranyat. Megebédelt a tanítónál, azután kettesben mentek el a könyvesboltba, vásárolni a kinyomtatott tudásból.

A falujában eddig is felfigyelt néhány szép leány Jánosra, ezek most kíváncsiak lettek: talán egy hajadon elcsavarta János fejét, azért megy időnként a városba? Erős, jóképű, dolgos, becsületes ez a legény, no és van egy kis földje is, abból is van némi jövedelme a favágás mellett... Nekik sem lenne rossz férjül, inkább nagyonis jó, ha nincsen még nála is jobb!

János tiszteséggel felvilágosította a falubeli lányokat: egyikükhöz sem húz a szíve, de városbeli lány szívügyéről sincsen szó. Egykori tanítója oktatja, könyveket is vásárolt, pótolni akarja amit elmulasztott. No nem azért, hogy bíró legyen, - tette hozzá tréfásan - hanem hát jobban vág a fába a balta, ha kicsit több ész van annál, aki tartja.

Letelt az egy év. János a tónál találkozott a tündérrel. Szíve nagyon hevesen dobogott. Hány arany hiányozhat a bűvös pénztárcából? Ő harminchatot fizett ki a tanítójának, negyvenet viszont könyvekre költött...

A tündérleány azonban nem is kérte el Jánostól a bűvös erszényt. Tudta: nincs abban híja a száz aranynak. Jánoshoz lépett és megcsókolta, olyan szenvedélyesen, hogy abban benne volt a legény kívánságaira az igenlő válasz.

A lakodalmukon hét hegy, hét völgy tündérei ettek-ittak, mulatoztak, táncoltak. Tündér Kata és János gyermekei mind szépek, erősek, okosak lettek. Szerettek dolgozni, könyveket olvasgatni, kíváncsiskosni erdőn, réten, falukon, városokban, mindenütt.