A fák alatt kis holdak és napok
fénymása csillogott és hallgatott,
de zümmögött a sziromselymen át
kékfehérben kinyílt kíváncsiság.

Ott voltam otthon. Félénk fű futott,
s kilengő légből illat juthatott
mindenkinek. Elmúlást, ami fáj,
olykor enyhített széphangú madár.

Ott voltam otthon, ahol lila méz
cseppen, míg bogáncs ég-utakra néz,
s a lecseppent szín ring, ring, és a csend
ezüstje csókolja a végtelent.

Otthon voltam, hol alkonykor a hegy
csillag-vágyakról elmesélgetett,
s ha távol is volt csillag és a vágy, -
a csúcs mégis érezte igazát.

Otthon voltam, ahol úgy voltam én:
nem én voltam, hanem a költemény,
meg nem értett, megtagadott csoda,
nem létező isten lét-otthona.

A költemény érti, amit ti nem:
múlt hit-álmot, szégyent a szíveken,
egy-egy szót miért fojtogat kötél,
míg est-bábok nevetség-tánca kél.

A költemény érti, amit ti nem:
mint játszik istent az istentelen,
mint tette trónra önző önmagát, -

miért kiált szentet álszent világ.

(2010)