Ferdinánd csinos, erős, vállas, magas legény volt. Hatalmas szikla tetején levő torony alakú háza, három kis szobával, meg egy konyhafélével, a tengerparton állt. Úgy nézett ki, mint egy házikó, amelyik várkastély akart lenni, de az akarásból nem sok sikerült neki a nagy sirályvijjogásban. Az emberek azért mégis várnak hívták. A hozzá tartozó partból is Ferdinándé volt egy akkora darabka, amin a legény mindössze tizenkétszer tudott bukfencet vetni. Igaz, ha tovább bukfencezett volna, akkor sem lett volna útjában semmi: más ember nem lakott arrafelé.

Ferdinánd ősei még gazdagok voltak valamikor. Ezt a legény a padláson levő rézpántos tölgyfaláda töredezett, furcsa írású papirosaiból olvasta ki. Ám ő már egyedül éldegélt. A fogott halakat bevitte a faluba, elcserélte sajtért, tejért, rozskenyérért, zöldségfélékért.

A legény bárkája is inkább csak egy nagyobb csónak volt, rászerelhető vitorlával, a javítgatások ellenére már kissé rozzant állapotban. Ferdinánd hol fogott egy kevés halat, hol meg semmit sem. Ám akkor sem keseredett el, ha sikertelen volt a halászat. Kis versikét költött magának "Semmit fogó dalocska" címmel, ilyenkor azt dúdolgatta a sirályoknak:

Ma sem fogtam kövér halat, hálómban a semmi maradt, hej!
A szerencsém hová ment el? Annyit mondok: ez a tenger hű de fura hely!

Az iskoláskönyvében olvasott történetre sokszor gondolt a legény. Abban a halász kifogott egy pici aranyhalacskát, visszadobta a tengerbe, az meg hálából teljesítette a kívánságát. Egyszer ő is kifoghatna egy ilyen aranyhalacska-úrnőt!

Egyik nap nagyon barátságosnak nézett rá a tenger, a legény tehát beljebb merészkedett bárkájával: talán ez lesz az aranyhalacskás szerencsenapja?

A tenger azonban hirtelen meggondolta magát. Hatalmas hullámokat varázsolt elő, dühöngött. Ferdinánd kifelé igyekezett, de mintha segélykiáltást hallott volna. Szétnézett, és két hullám között emberi testet pillantott meg. Majdnem a bárkájába, meg a saját életébe került, de sikerült kimenteni a már-már fuldoklót. Utána az óriásivá nőtt hullámsor kisodorta a bárkát a partra.

Akit megmentett: gyönyörű, aranyszőke hajú leány volt. Suttogott valamit, de a legény nem értette meg, hogy mit. Felvitte a házba, ágyba fektette, betakarta és elhatározta: holnap elmegy az orvosért. Ezt követően a másik szobában ő is lefeküdt, és ezúttal úgy elaludt, hogy reggel fel sem ébredt a szokásos időben.

Amikor azonban felébredt, akkor hihetetlen kép fogadta. A szépséges leány már régen fent volt, madártojást gyűjtött, reggelit készített, és az asztalhoz hívta a legényt, kedves, csengő hangon. Elmondta: a hajóját elsüllyesztette a tenger, most itt áll hajótlan, de ha jó a legénynek hajó nélkül is, akkor ő itt maradna egy ideig. Ennek a legény annyira megörült, hogy madarat lehetett volna fogatni vele, de mégis inkább halászni ment. Ez a szép leány biztosan meghozza a halászszerencséjét is!

Utóbbiban csalódott, mivel nem került a hálójába hal. No most este nem lesz más vacsorára, csak a rozskenyér. Restellte erősen. Felsült!
No ha ő felsült is, azért valami kisült: a leány a közeli tavacskánál fogott két vadlibát, az egyiket megsütötte. Megették. A leány arra a kérdésre, hogy hol élnek a szülei, bánatosan felelte: a tengerben. A legény arra gondolt: árva szegény.

Teltek a hetek. Klárika, így hívták a leányt, nagyon hasznosnak bizonyult a házban, meg a ház körül. A legény helyett ő vitte be a faluba a halakat, elcserélte erre-arra, ügyesen. Amikor a legény nem volt otthon, hosszú levelet is írt, a faluban rábízta egy barátságos bácsikára, aki a városba igyekezett. Mondta is a bácsika:
- Milyen szép az írása, leánylelkem!

Ferdinánd beleszeretett a leányba, de ezt nem merte bevallani neki. Többször is belekezdett a vallomásba, de azután ijedten abbahagyta. Végül a leány így szólt hozzá:
- Egy jó szellem azt súgta nekem, hogy nagy szerencse ér téged: kapsz egy ládikát, tele arannyal. Cserébe viszont nekem el kell mennem!

- Még hogy az ilyen szellem jó! - fakadt ki a legény kétségbeesetten. Tartsa meg az aranyait! Ha te itthagysz, vége a boldogságomnak!

- Nocsak! - nevetett a leány. Talán belémszerettél?!

- Nem talán, hanem biztosan! - vágta rá elkeseredetten Ferdinánd. Feleségül szerettelek volna venni, már eljegyzési gyűrűt is találtam a padláson. Igaz, csak rézből van, mint fent a többi ékszer... Ám a dédnagymamámé volt!

- Hozd hát ide azt a gyűrűt! - mondta mosolyósan beszédes tekintettel a leány.

Ferdinánd rohant fel a csigalépcsőn, oly sebesen, hogy majdnem megbotlott és visszagurult. Hozta a gyűrűt, amelyen igen szép, művészi ábra is volt. A leány megnézte és felkiáltott:
- Te kis csacsi! Be akarsz csapni engem?!

- Én?! Sohasem! - tiltakozott a legény rémülten. A leány elnevette magát:
- Szerintem meg igen! Ez a gyűrű aranyból van!

A legény fellélegzett. Megcsókolták egymást. Később Ferdinándot érte még néhány aprócska meglepetés. A leány szülei valóban a tengerben éltek, távolabb, de ott egy igen nagy szigeten. A sziget az övék volt. A szigeten a leánynak is volt egy kis várkastélya, de mindössze kétszázszor nagyobb, mint a legény tornyos házacskája. No és kiderült: a leány hajóját akkor tényleg elsüllyesztette a tenger, de még maradt neki másik három.

A lakodalom után hamarosan kiderült: útban van egy számukra nagyon kedves valaki, aki, ha megszületik, nem lesz sem a feleségé, sem a férjéé, hanem mindkettőjüké.

(2010)