A nagyon forró napokban, mint ezekben a július elején lábunk elé heveredőkön is, mindig van valami csodálatos, és valami félelmetes, nyomasztó. Fehérebb a felhő, mint máskor, templomok mennyezetére festett bibliás képekre emlékeztet, - a levegő viszont a hiábavalóság érzésével telt, valami rosszat sejtet, vízözönt vagy vérözönt. Megállt időt, amelyik titokban mégis megy tovább, - de ki gondolná komolyan, hogy jó irányban?

A hegynek nevezett dombocskán azért mozgatja a leveleket, ágakat a szélnek valamiféle kis pendelyes korú gyermeke, ha másutt nem is. Közel van a Hűvösvölgy, itt mindig van a fővárosban némi légmozgás. Bólogat a virágbimbó, ide-oda hajlik a fűszál, arany fűszál, ezüst fűszál, zöld fűszál, kékeszöld fűszál, utóbbi inkább kék, mint zöld. Az ég közönyösen kék odafent.
A közeli tölgyfa csipkés levelei, ágacskái is hintáznak, hintapolitizálgatnak.

A hintázást gyermekkoromban sem szerettem, untatott fel-le egyhangúsága, egy idő után el is szédültem, otthagytam a fára szerelt alkalmatosságot. Nagyon kis koromban egyébként csodaszép hintalovam is volt, de amikor kis házunkat lebombázták, akkor megsérült, lábait a robbanás megsemmisítette. Anyai nagyapám új lábakat készített neki, de esztétikai értékéből ezekkel oly sokat vesztett, hogy többé nem szívesen néztem rá. Ott halt meg e táltos-vágyú falovacska a pincében, már egy másik házban.

Látom az ösvényt, amin az utóbbi években mentem, és menni fogok továbbra is. Meg azt a hatalmas országutat is látom, amin egykor oly sok-sok emberrel mentem együtt, és amelyik már sehol sincsen és - néhány kivétellel - nincsenek meg az egykor rajta menő emberek sem. Mi lett velük? Sokan meghaltak, sokan eltűntek egy gondolat-nélküli világban, védekezésül a gondolatok ellen, - no és sokan levetették egykori, országúti álarcuk, hogy feltegyenek arc nélküli arcukra másikat, azt a másik képmutatót, haszonlesőt. Utóbbiak talán meglepetést okoztak számomra?

Csak részben. Ha nagyon sokan követnek egy eszmét, elképzelést, akkor a követők között sok a színlelő, utóbbiak között pedig az eszme jövőbeni árulója is. Mégis meglepett, no nem a kamélon-sereg, hanem az: szinte senki sem volt hajlandó a múlt becsületes értékelésére.

Az egykori országút már sehol, az ország útján pedig sehol sincsen: az ország. Szinte nincs is ember, aki ezzel az ország-hiánnyal törődne. Egyesek ugyan megjátsszák magukat, mintha törődnének, - nyilván utóbbbiaknak is megvan a maguk érdek-oka.

Nekem maradt az ösvény, a régi országút szinte láthatatlan maradéka, inkább lelki ösvény ez, mint materiális. Ez az igazság. Meg igazság, persze, ez a dögmeleg is. Előhúzok a táskámból egy Kóbor Tamás-könyvet, a Hamupipőke őnagyságát. Nem jó könyv, ha a maga korában sikeres volt is, de olvastam már ennél sokkal rosszabbakat. A szerző jót akar, de kicsit eltúlozza, elgiccsesíti a főhős "egyszerű lelkét", együgyüségét, még akkor is, ha Kóbor Tamás korában sokkal gyakoribb és nagyobb volt is a nép "primitívsége". No nem mintha én sokra becsülném a "mai tömegeket", a manapságbeli "népet". Alacsony szellemi szinten van az, sok örökölt (részben rákényszerített) butasággal, amit, persze, nem ismernek be azok, akik valamit akarnak tőle, ellenkezőleg, hízelegnek neki.
Ám mégsem lehet a tömeg mai primitívségét egy szintre helyezni a XX. század első felére jellemzővel. Kicsikét kedvezőbb lett a helyzet, de nem annyival, hogy ez a történéseket meg tudná változtatni, jobb irányban.

Nem messze tőlem baracklevelű harangvirág. Kis kék harangocskái színükkel csengenek rá a csendre. Egy sárga virágon fátyollepke, igen sok van most belőlük, szárnyukon a fekete dominál, kis fehérrel. A temetők hangulatát idézik, az elmúlásét. A temetőét, ami itt van velem, ezen a nyári tájon is, és ami az emberi értetlenség, tudatlanság és szomorú tehetetlenség szimbóluma, de amiről nagy bátorság kell igazat mondani, mert az emberi élet tele van ostoba tabukkal, pontosabban tabu-árukkal. Az emberek tudatlanságával, illetve kikerülhetetlen nem-tudásával üzletelők megbosszulják az ellenvéleményt. Tanu volna rá a történelem, de az üzletelőknek megvannak az eszközei, hogy a történelmet is rábírják a hamis tanuzásra.

Kedvetlenül állok fel, de vár az ösvény, várnak a távoli fák, bokrok, hegyek, völgyek, vár a hűség, vár a hiábavalóság. Tovább kell mennem a jövő még rám váró idődarabkájához, a hol magvető, hol másokat megvető gondolatokhoz. Az igazsághoz. Mennem kell e földi nyár-pokolból - ki tudja? - talán egy másik, menny-pokolhoz, ahol még szűkebb, még láthatatlanabb lesz az ösvény, még forróbb, kínzóbb, még képmutatóbban-emberibben embertelenebb a nyár...

(2010)

(Az "ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK" c. netnaplóból.)