A fáradtság az embert visszadobja
oda, ahol bús árnyéklevelek,
fekete ágak, s rajtuk, mint kísértet,
a csontfehér hold lassan átremeg.

Az álomlámpa ég. Fényt fest a festő.
Sejtelmesen bomlik ki a selyem,
melyre titkokat betűz rá az élet:
érthetetlen életed, életem.

Nem is akarod érteni? A vakság
lett védelmed és igaztól a szád
elzárja, nehogy kimondd, szomorúan:
mindent az Érthetetlen magyaráz?

Mindent az Érthetetlen. Selymet éget.
Szemet lezár, nyit. Minden pillanat
előtte hajlong, örül, sír, tűnődik
és elsiet, - mind-mind szolgája csak.

Mind szolgája. A ritka lázadókon,
az értelmet keresőkön nevet.
Selymet kibont, fest. Később selymet éget.
Glórián is sötét pokoljelek.

Agyak, szívek felett ha ő az isten,
már érthető e vér- és könnyvilág,
s az is miért hullnak vissza a vágyak,
hiába-tettek, felszálló imák.

Agyak, szívek felett öntelt varázslat.
Élőt játszik sok nagyképű halott.
Ó, mint gyűlöllek bennetek, ti görnyedt
hátú hajlongók, - szolga pillanatok!