A lábatlan gyík - egyik neve kuszma -
kúszik át az úton a biztonságba.
Kígyóformájú, hát hiába jámbor:
buta nép rá kígyót-békát kiáltna.

Árvalányhaj. Lengő szála ezüstös
integetés fenti kéknek, fehérnek:
- Vigyetek át a nagy hídon a nyárba,
hol mosolyog felhőkoronás lélek!

Már majdnem nyár ez, hiszen június van.
Hegyek, s itt-ott gyermekeik: a dombok.
Sima zöld sétál, és talál egy sziklát,
onnan kutat távoli horizontot.

Én is láthatárt keresnék, ahol már
szemek szemeznek cseresznyeszemekkel,
s ahol bízó madárhang-ébredéskor
piros álmának úgy örül a reggel!

S kereslek Téged, Megkereshetetlen,
kudarcokra közömbös idők Atyja,
ki elrejtőztél, s magasságos mélyből
le sem nézel megkínzott pillanatra.

Árvalányhaj villan, leng, int lemondón,
s kék olvad össze a könnycseppes fénnyel.
Kopasz hegyekből épült égkirályság,
találkoztál, egyszer is, Messzeséggel?

Te sem? Én sem. Csak a Hiába csillog
szívben, s a szívből szívtelen világra.
Ösvény igyekszik lecsúszott kövekhez,
s el- eltűnődik harangvirág árnya.

(2010)