Apám műfordít. Nagy kedvvel csinálja.
Visszaszokott németre, franciára.
Kibogarászgat francúz-nyelvű verset.
Hűlt szavakat jelenbe átmelenget.

Ó, régi költők, cirkuszi legények!
A Nagy Sátorra már mosollyal nézek,
s Apám-kiásta rejtélyszó-aranyra,
amely, ha felcseng, most is vár a tapsra.

Ti is vártatok tapsra és aranyra,
egymást taszítva elmúlt-pillanatba,
lefitymálásba, hiú-vágyú-vérbe.
Volt-van-cirkusztaps, hiszitek, megérte?

Szép a majdnemmúlt-vén is, mikor szájal,
fűti versét reklám-erotikával,
s fenti felhőkre szintén kacsint egyet,
s fényükre rajzol szentképes szerelmet?

Őt nem Apám fordítja: francúz, német,
tömjénhízelgést misztikuma éget,
elbohóckodik rímmellű leánnyal,
sóhajt világpolgárok sóhajával…

Régi költőkre kedvvel ritkán nézek:
kevés a könnycsepp-csillagos igézet.
A látó előtt felfeslik magától
embervilág-emelte cirkuszsátor.

Régiekből, aki hozzám hasonló:
utazó költő. Más világba hajló,
aki tudja mily szomorú a tenger,
a táj-remény, mely jött és máris ment el,

angyalszárny-dallam, Éden égi éke,
szívközelben a Szépség messzesége,
erek térképe a testben, s a lelken,
ha álom fut, hogy elmúlást jelentsen,

aki tudja: az ember sokszor vak ló,
s kacaj-hamis lesz látszat-útinapló,
s az a Való remegő pillanatban
mitől a Szó fél: lefordíthatatlan.