Kis csigaházban, bohóc-fényruhában
manócska ült töprengő egymagában.
A csöppnyi szélben pókhálók zenéltek.
Ma is fülemben sok hangtalan ének.

Ma is szememben: hegyek hangos zöldje
mint köszönt rá az ébredő örömre.
Tündérujjakról virágsapkák szálltak
fel a magasba, nagy rétjén a nyárnak.

Egy hazug ország az, ahol most állok,
de a szívemben varázsló világot
lobbant a múlt, és fent, kilengő kékben
fecskeszárny szánt jövőt egy messzeségben.

Ma - jól tudom - nincs út addig a tájig.
Ma nincsen út, - nincs út a szabadságig.
Ma itt harácsol más-csillagú népség,
s fosztogat álszent keresztesvitézség.

Szívemből mégis csillagos varázslat
piros zászlóit mutatja a nyárnak.
Zászlókat, melyek most még messze, messze:
jövőben várnak röpítő szelekre.

Én nélkülük halok meg, mégsem kétlem
győzelmük távol-holnap messzeségben,
most, mikor gőgös útját egyre rója
fent rabló népség kalózlobogója.

Ma csak vágyhatunk egy szabad világot.
Gaz bírák előtt a becsület - vádlott,
de egy-egy szívben fény-mag álma ébred,
s hoz szabad zászlót - szabad messzeségnek.

(1991)